Mostanában heti rendszerességgel kapok különféle termékbemutatóra invitáló telefonhívást. Ez általában úgy történik, hogy egy kedves női hang közli velem, mekkora szerencse ért, hiszen én vagyok a kiválasztott, aki mágikus talpbetétet, illetve valami hasonló kütyüt kaphatok, ha elmegyek negyedmagammal egy kellemes vacsorára. Nem tudom, mások hogyan reagálnak ilyen esetekben, én -- a hangulatomtól függően -- vagy türelmesen kivárom a jól begyakorolt mondóka végét, és akkor közlöm, nem érdekel az ajánlat, vagy udvariatlanul lecsapom a kagylót, lehetőleg az egyik jól megkomponált mondat közepén. Nemrégiben viszont majdnem szó nélkül maradtam, annyira megdöbbentett az, amit a vonal másik végén tálaltak. A beszélgetés a szokásos forgatókönyv szerint kezdődött, de a hölgy azzal folytatta, hogy ő ennek meg ennek a (nem magyar előjelű) pártnak a megbízásából jelentkezik. No, egy újabb sajtótájékoztató -- gondoltam magamban, amikor a következőket hallottam: Mivel Ön a legutóbbi választásokon biztos szavazónk volt, érdekelne, számíthatunk-e továbbra is a támogatására. Első meglepetésemben visszakérdeztem: Tessék? Mit mondott? Ismételje meg! Velem ellentétben a telefonáló nem jött zavarba, higgadtan elmondta még egyszer ugyanazt a szöveget. Szerencsére addigra nekem is megjött a hangom, és eléggé élesen közöltem vele, hogy sohasem szavaztam a pártjukra és a jövőben sem áll szándékomban! Hogy mit rejtegetett még a tarsolyában, nem tudom, mert dühösen és hevesen kapcsolatot bontottam, olyannyira, hogy az ősrégi zöld telefonunk, amelyhez már csak nosztalgiából ragaszkodunk, majdnem leszállt az íróasztalról.
A népszerűségi listámon eddig az a telefonhívás vezetett, amellyel a családunk energiaital-fogyasztását próbálták felmérni, de ez messzemenően túltett rajta. És el is gondolkodtatott. Valóban igazuk lenne azoknak, akik azt állítják, máris megkezdődött a választási kampány? Mert annak is felfogható, hiszen többször elhangzott egyik, ismétlem, nem magyar előjelű pártunk neve. De ezen még tréfálkozni is tudok, azzal ellentétben, amit mindenszentek napján a temetőben tapasztaltam. Egyes ''politikusaink” ugyanis odamondogatásra, az ellentétek további szítására használták fel ezt az alkalmat is. Miközben a közös emlékezés jelentőségére hívták fel a figyelmet, mondandójukban saját tevékenységüket helyezték előtérbe, vélt vagy valós sérelmeiket hangoztatták, és majdnem megfeledkeztek azokról, akik miatt ezen a napon felkeressük a sírkerteket. Ott nyugvó, szívünknek kedves halottainkról, és az ártatlanul kivégzett magyar áldozatokról. Kár, hogy nem látták magukat úgy, ahogyan mi, a kívülállók. Mert ki hiszi el nekik, hogy a kegyeletadásban együtt szeretnének lenni, ha a Kálváriadomb előtt is jól elkülöníthető csoportokban állnak? Talán, ha szóba elegyednének egymással, akkor nem kellene a mikrofon mögül üzengetniük. Ott és akkor, amikor erre semmiféle magyarázat sem szolgálhat mentségül. Még az sem, vagy az a legkevésbé sem, hogy választási év előtt állunk. Mert ha nemcsak a saját céljaik lebegnének a szemük előtt, akkor azt is észrevették volna, hogy a politikai beszédek végére teljesen magukra maradtak. Csak az újságírók kísérgették őket, mert ezt kapták munkafeladatul. Az emberek, akiket ezen a napon teljesen más gondolatok foglalkoztatnak, szép lassan elszivárogtak mögülük. Hazamentek, vagy elmondtak még egy imát a szeretteik sírjánál gyújtott mécses pislákoló lángja mellett.
Sokan kifogásolják, hogy mindenszentek előtt árusok lepik el a temetők bejáratát. A színes lufikat én is túlzásnak tartottam, habár össze is hasonlíthatnám őket a fellengzős politikai szólamokkal, ám a sült gesztenye illatát kimondottan várom és szeretem. Hazafelé a langyos papírzacskóval melengetem a kezem, és már előre örülök annak a pillanatnak, amikor a cseréptálba öntött csemegét szemezgetni kezdi a család. Elérzékenyült pillanataimban szinte már sajnálni kezdem azokat, akiknek ez a nap is csak egy letudott (politikai) feladatot jelent.