Irány az Európai Unió?
Aleksandar Vučić szerb kormányfőhe-lyettesnek a napokban nehéz feladata volt: el kellett magyaráznia, hogy Szerbia — azaz a szerb kormány — az eddigiekben mindent megtett az Európai Unióhoz való közeledés, valamint a csatlakozási tárgyalások megkezdése dátumának kihirdetése érdekében. Szerinte ezzel kapcsolatban az Európai Unió illetékesei semmi olyasmit sem hozhatnak fel, amiben Szerbia kudarcot vallott volna. A kormányfőhelyettes magyarázatában a felelősség kérdését is felvetette: ő maga vállalta, hogy felel azért, nehogy ismét kudarcba fulladjanak a tárgyalások, és meghiúsuljon a csatlakozási tárgyalások megkezdése kitűzésének várva várt dátuma. Sőt mi több, párhuzamot vont a csatlakozási tárgyalások megkezdése és Szerbia demokratizálódása között. Az tárgyalások ugyanis, amelyek előtt az ország áll, normális és tisztességes állammá alakíthatják Szerbiát.

Valóban minden rendben volt eddig? 

Reálisan nézve Szerbiának már jó néhány esztendeje az Európai Unió tagállamának kellene lennie. Valójában még a kilencvenes évek tragikus eseményeinek sem lett volna szabad megakadályozniuk az országot abban, hogy akárcsak a két szomszédos állammal, Romániával vagy Bulgáriával csatlakozzon az EU-hoz. Csakhogy a különféle kormányok és a háborúk utóhírnökeiként tevékenykedő politikusok mindent megtettek azért, hogy a csatlakozási tárgyalások vakvágányra fussanak. Aleksandar Vučić egykori párt-, illetve elnöktársaival, Vojislav Šešeljjel és a jelenlegi államfővel buzgón folytatták „áldásos” tevékenységüket, és a Hágából, Brüsszelből, olykor pedig a Strasbourgból meg Washingtonból érkező fenyegetésekről folyamatosan tájékoztatták a közvéleményt. A háborús bűnösök éveken át való rejtegetése szintén a pártok túlnyomó többségének a támogatásával történt. Emellett a korrupció és a szervezett bűnözés mindmáig olyan mértékű az országban, hogy szinte lehetetlen tisztességesen végrehajtani a reformokat. Az álságos hazafiaskodás hatására a jogrendszer, a gazdaság és a közszféra megreformálása — egyebek között az említett okok miatt — folyamatosan elmaradt.

Csoda — vagy csupán kényszer?

Kétségtelen azonban, hogy az utóbbi hónapokban a dolgok valóságos csoda folytán mintegy varázsütésre valamennyire megváltoztak, és az ország kormányzata sikeresebb, illetve pragmatikusabb tárgyalásokat folytatott az Európai Unió illetékes szerveivel. A közeledésnek még akkor is örülni kell, ha a háttérben egy mind kevésbé eltitkolható szociális katasztrófa húzódik meg. Végre azonban szinte minden politikai erő, illetve párt — a Szerbiai Demokrata Párt és a radikálisok kivételével — belátta, hogy az ország jövője szempontjából a legfontosabb a csatlakozási tárgyalások megkezdése dátumának kitűzése. Most már talán beszélhetünk valamiféle közös politikai konszenzusról, hiszen mindenki feszülten várja az európai döntést. Talán még az Európai Unió némely politikusai vagy tagországai számára sem mellékes, hogy milyen határozat fog születni. Catherine Ashton, az EU külügyi megbízottja tulajdonképpen politikai karrierjének egyik csúcspontjaként könyvelheti el a szerb, illetve a koszovói vezetők által megkötött korszakalkotó megállapodást. Ha a felek a jövőben tartják magukat a megállapodáshoz, akkor történelmi folyamatok indulhatnak el, és megvalósulhat a térség hőn áhított stabilizálása. Végül érdemes hangsúlyozni, hogy a végső döntés, vagyis a csatlakozási tárgyalások időpontjának kijelölése, illetve elhalasztása rendkívül fontos, de nem annyira létszükséglet Szerbia számára, mint az ország demokratizálódása és liberalizálása, mert e folyamatok nélkül újra megrekedhetnek a tárgyalások.