A mozi egyik legfényesebb csillaga, Anita Ekberg nemrég eltávozott ugyan, de itt hagyta nekünk az édes élet receptjét. Ő sosem tépelődött feleslegesen lényegtelen apróságokon, egyszerűen csak élvezte az életet. Nekünk is hasonlóan kellene megélnünk a hétköznapokat, mert ahogyan Alan Watts néhai angol filozófus is fogalmazott, az aggodalom maga az ördög.
Marcello Mastroianni forró fekete után kutatva sétálgatott a római éjszakában, ám a kávéja mellé egy tüzes szőkét is kapott, egy, a Trevi-kút vizében megmártózó „hableány” személyében. Ez az igéző sellő a fent említett Anita Ekberg volt, aki egy éjszakai fürdőzésre hívta partnerét. „Marcello, gyere ide!”, visszhangzott az érzéki kiáltás, és hősünk a csészéjét a macskakövekre helyezve rohant partnernője karjaiba. Úriemberhez illően elegáns cipőjét kioldozva, és zokniját levéve lépett a habok közé. A legenda szerint aki az említett szökőkútba aprópénzt dob, annak teljesül egy kívánsága.
Mastroianni minden bizonnyal egyhavi színészi honoráriumát is odaadta volna azért az egyetlen csókért, amely majdnem elcsattant Federico Fellini klasszikusában. A két csillag ajka azonban ebben a jelenetben nem „találkozott”, a nézők pedig katarzis nélkül maradtak. Milyen jó lett volna látni, ahogyan Marcello és Anita átadja magát a pillanatnak, de a művészi hatás érdekében a csók elmaradt. Ezt a két színművész bánja a leginkább, de sajnos nincs lehetőség megváltoztatni azt, ami volt, esetleg csak azt, ami következik. A megboldogult Zoran Đinđić néhai szerbiai miniszterelnök is folyton azt mondogatta, hogy nem szabad halogatni. A legnehezebb feladatot kell elsőként elvégezni. Le kell nyelni a békákat szépen sorban, hogy a végére ne maradjon más, csak az a bizonyos „La Dolce Vita”, azaz az édes élet, melyet mindenki kerget, de csak kevesen érhetik utol. Megfogni pedig csak azok tudják valahol útközben, akik nem vágynak rá görcsösen.
Domenico Modugno a történelem talán legkedveltebb olasz előadója is a lét gyönyöreit kutatva próbált könnyed zenés választ adni az élet fontos kérdéseire. — Nel blu dipinto di blu (Kékre színezett kékben) — dalolta Modugno mester, aki egész életében hóbortosan repkedve és nevetve tekintett a körülötte lévő cirkuszra. Az említett szerzemény Volare (Repülni) címen vált világhírűvé, és szinte nincs is olyan énekes, aki ne dolgozta volna fel. Ha a párommal együtt vagyok, jómagam is úgy érzem, mintha repülnék, a barátnőmmel együtt festve színesre az olykor szürke felhőket. Mégis eljön a pillanat, amikor a valóság visszahúz a földre. Mostanság szinte naponta eszembe jut, hogy meg kellene fogadnom valamit, mert ez a szokás. Az új esztendő hajnalán mindenki fogadalmat tesz.
A mi családunkban ez a legtöbbször nem akkor történik, amikor „kötelező”, hanem ha a pillanat úgy kívánja. Mindemellett persze januárban az ember akarva-akaratlanul is számot vet az életével, elemzi az előző évet, tervekkel vág neki a következőnek. Majd én is kimegyek a kertbe, elvetek néhány számot, ősszel pedig leszüretelem a jó termést a számfáról. Századik rossz poén ide vagy oda, őszintébb szeretnék lenni magammal és másokkal. Valóban számba venni a dolgokat. Jobb ember akarok lenni, mint amilyen most vagyok és voltam, ha lehetséges.
A kedves Olvasók előtt ígéretet teszek rá, hogy kidobom a régi rosszat, mert új év van, valami más kezdődik, ilyen még nem volt, és nem is lesz. 2015 csak egyszer van. Persze nem lehet mindent egy csettintésre elfeledni, nem tűnnek el a rovások a papírról, de legalább megpróbálom, hátha. Úgy érzem, hogy az édes élet már ott van a sarkon túl.
