A pokolban jártunk

A pokolban jártunk

Silviu Purcărete Faust-rendezése legendás. És most elhozták Budapestre.

A Nemzeti Színház MITEM Fesztiváljának programjában szerepelt, és nem volt egyszerű rá jegyet szerezni. Nyolc éve van műsoron Szebenben, a Radu Stanca Nemzeti Színházban. Ofelia Popii, aki Mefisztót alakítja, a világ legjelentősebb színházi fesztiválján, Edinburghban a szerepért megkapta a The Herald Angel díjat.

Az előadás olyan óriási, hogy még a Nemzeti Színházba sem fért be, ezért a budapesti Eiffel-csarnokban állították fel hatalmas díszletét. Ha egy szóval kellene jellemeznem a darabot, akkor éppen a hatalmas valamelyik szinonimáját hívnám segítségül. Azt mondanám, hogy monumentális, óriási, grandiózus. De ez leginkább a díszletre értendő — mely valóban olyan látványos, ötletes és nagy, amilyent ritkán látunk színpadon —, és a két főszereplő (Ofelia Popii és a frissen beugró Bács Miklós) játékára.


Fotó: Paul Băilă

Johann Wolfgang von Goethe története közismert: Faust szerződik az ördöggel, mert azt érzi, semmihez sem ért eléggé. Tudásra vágyik, így az ördög Faust doktor szolgálatába szegődik, cserébe a doktor halála után megkaparinthatja a lelkét, ha Faust addig életében legalább egy pillanatra igazán boldognak érzi magát. Ez a halálakor meg is történik, ám az égi sereg mégis magával viszi őt, nem hagyja a gonosznak. Hiszen aki küzd, az végül megkapja a jutalmát.

Az előadás egyik legizgalmasabb pontja, amikor mi, a közönség is kirándulunk a pokolba. Mint egy városnézésen, megmutatják nekünk a különféle bugyrokat. A színpadot magunk mögött hagyva sétálunk egyre beljebb az ördög birodalmába. Tűzköpők, őrült nők táncolnak körül, a falakon hatalmas ördögportrék, egy orrszarvú, tánckar, disznófejű lények és vér körülöttünk. Tátott szájjal bámul mindenki. (Én közben azon gondolkodom, mekkora technikai személyzet dolgozhat az előadás mögött, és milyen drága lehetett ezt Magyarországra elhozni, de persze én is bámulok egy picit a pokol tornácáról könyökölve.)


Fotó: Cotidianul.ro

De aki talán még ennél is nagyobb (valóságosabb) ámulatot okozott, az a Mefisztót alakító Ofelia Popii, akit első pillantásra kisfiúnak hittem. Nagyon lassan bontakozott ki ez a rendkívüli színésznő. Lenyűgöző alakítás. Rengeteg hangon rengeteg arcból szólal meg az ördög, s az ember nem tud másra figyelni, csakis rá. Egészen elképesztő színésznő. Szeretném még látni. Sokat.

Az előadás nem volt más, mint egy tökéletes precizitással felépített, grandiózus show. Nem maradt utána űr, kérdéseket sem hagyott bennem megválaszolatlanul, és érzelmileg sem készített ki különösebben. Nem az efféle színház a kedvencem, de ilyet is kell látni. Mert egy élmény, és mert nem sokszor van rá lehetőségünk. És mert a maga nemében valóban rendkívüli. És mert színházban voltunk. Szórakoztunk, ámultunk, közben pedig egyszer sem néztünk az óránkra. S hogy ez a rendezésnek, a díszletnek, az alakításnak vagy a zenének köszönhető-e, az teljesen mindegy.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A végzet asszonya(i)
Színház
Minek a szív…
Színház
Facebook

Támogatóink