A Paulinum Püspökségi Klasszikus Gimnázium és Szeminárium társalgójában tudtunk sort keríteni a beszélgetésre, melyet Miocs József atya, a Paulinum rektora szervezett meg. Őt hívtam fel azzal a kérdéssel, hogy vajon a tanintézményben van-e olyan fiú, aki már biztosan tudja, hogy a papi hivatást választja majd. Miocs atya azonnal igennel válaszolt, és büszkén mutatta be az iskola egyik negyedikesét.

— A bánáti Törökbecséről érkeztem a szabadkai Paulinumba — kezdi történetét a negyedikes Tápai Leon. — Hétéves korom óta rendszeresen jártam templomba. A nagyanyám sekrestyés volt, ő vezetett be először istenházába. A plébánosunk nagyon barátságos ember volt, gyorsan megkedveltük egymást. Valahogy a kezdetek óta bennem volt a vágy, hogy vagy a papságot válasszam hivatásként, vagy diakónus legyek. Nyolcadikban gondolkodóba estem, hogy hol tanuljak tovább, és a plébánosom ajánlotta ezt az iskolát, hiszen annak idején ő maga is ide járt, itt tanult. Utánanéztem a Paulinumnak, majd beiratkoztam, és most már negyedikes vagyok.

* Nem gyakori manapság, hogy egy tizennégy éves fiú azt mondja: márpedig én pap leszek. Neked voltak kétségeid? Mennyire támogattak a döntésedben a szülők, rokonok?

— Kétség, kísértés mindig jön, mindig megtalál, de le lehet győzni erős akarattal, imával, Isten segítségével. A szüleim mindig támogattak. Nem mondom, eleinte látszott rajtuk, hogy egy kicsit megdöbbentek a döntésemen, de megbékéltek a helyzettel.

* Tudták, hogy vannak ilyen ambícióid?

— Általános iskolás koromban már észrevették, mert minden vasárnap — de volt, hogy hétköznaponként, tanítás előtt is — szentmisével kezdtem a napot a templomban.

* A papi hivatás nagy lemondásokkal jár. Felkészültél erre? Úgy érzed, van benned elég erő?

— Néha úgy érzem, van, de az is megesik, hogy úgy érzem, nincs igazán. Viszont tudom, hogy Isten segítségével minden lehetséges. A legfontosabb az ima. Az ima által sok jó dolog történhet, ráadásul az ima lelki segítséget és megnyugvást is ad.

* Említetted, hogy a szüleid támogattak. Mi a helyzet a kortársaiddal, a volt osztálytársaiddal, a barátaiddal? Ők megértették a döntésedet?

— Eleinte nem nagyon akarták elhinni, nem gondolták volna, hogy valóban ezt az utat választom. Miután megkezdtem a tanulmányaimat a Paulinumban, decemberben, a szünidő idejére hazamentem, és újra találkoztam a régi barátaimmal, osztálytársaimmal. Akkor már látták, hogy én ezt valóban komolyan akarom. Biztosan azt gondolták: hé, hát ez nem viccelt velünk, nem hazudott! Nem bántottak, nem csúfoltak. De azóta is van egy úgynevezett „határ”, máshogyan viselkednek, amikor én is ott vagyok, és máshogyan, amikor nem. De ez a határ néha már kezd eltűnni. Az emberek és főként a fiatalok manapság sajnos nem nagyon értik, hogy mi is ez, mivel jár egy ilyen döntés. Az értékeket is egyre kevésbé becsülik.

* Mit tapasztalsz, mennyiben különbözik most az életed a volt osztálytársaidétól? Hogyan telnek a napjaid?

— Amióta itt vagyok, sok mindenről le kellett mondanom. Kevesebb időt tölthetek például szórakozással. Nyáron más, akkor én is szeretek kikapcsolódni, eljárok a barátaimmal szórakozóhelyekre, diszkóba is. Miért ne? Én is fiatal vagyok, ki szeretném használni azt az időt, amíg ezt elmondhatom magamról. Néha nehéz teljesíteni, szigorúak a szabályok, és ilyenkor már mindenki alig várja, hogy egy kicsit lazíthasson, kikapcsolódhasson. A szünidőben mindenki feltöltődhet, szórakozhat egy kicsit.

* Milyenek a hétköznapok az iskolában? Nagy a szigor?

— Mi is szoktunk viccelődni a tanárokkal, a tanárok is velünk. De szerintem ez normális. A század, melyben élünk, ilyen. Lehet, hogy azt hiszik rólunk, mi itt másmilyenek vagyunk, be vagyunk ide zárva, de ez nem így van. Mi is emberek, gyerekek, fiatalok vagyunk, szeretünk viccelődni, szórakozni. Mivel négy évig össze vagyunk zárva, megszokjuk egymást, sokszor unatkozunk is, de ilyenkor mindig kitalálunk valamit, amivel felpezsdítjük a hangulatot.

* Említetted a XXI. századot és az általa hozott változásokat. Ebbe beletartozik az internet, a közösségi oldalak és a mobiltelefon-használat is. Ez nálatok meg van engedve?

— Igen, a többségnek van is profilja a Facebookon. Telefont is használhatunk, internetes csatlakozási lehetőség is van, a számítógépes termet is igénybe vehetjük. Általában mindenkinek van már laptopja, és arról kezeli a profilját.

* Mik a tervek? Merre tovább?

— Bánáti vagyok, és az ottani püspök atya azt ajánlotta, hogy Szegeden tanuljak tovább, a Szent Gellért Szemináriumban. Ott fogom a teológiai tanulmányaimat végezni. Ezek a terveim jelenleg, de még meglátjuk, mi lesz…

— Örülök, hogy éppen a lelki hivatások világnapja után jelenik meg ez az interjú a Paulinum egyik tanulójával — mondja Miocs József atya, a Paulinum rektora. — A lelki hivatások világnapját a II. vatikáni zsinat alatt VI. Pál pápa vezette be, és felhívta a zsinati atyák figyelmét, hogy világszerte szorgalmazzák ezt a napot. A II. világháború alatt és az utána következő években érezhető volt, hogy egyre kevesebben választják a lelki hivatásokat, egyre kevesebben lesznek diakónusok, papok, szerzetesek, misszionáriusok, hitoktatók… Krisztus tanításának hirdetését már nem sokan vállalták. Ötvennégy éve vezették be ezt a világnapot, mi itt, a Paulinumban minden esztendőben bekapcsolódunk a megünneplésébe. A Paulinum ugyanis Szerbiában az egyetlen, az Egyház által alapított iskola, mely államilag el van ismerve, és mely elsősorban a lelki hivatásokra készíti fel a tanulóit. A hangsúly azon van, hogy igenis szükségünk van papokra, hittérítőkre, plébánosokra, lelkipásztorokra. Ezért ez a nap a Paulinum napja is.