A zöld és barnda kendők összefonódásával az ember és a poros föld között örök barátság fogan, miközben az aláfestő zene Yann Tiersen francia zeneszerző párizsi melódiáinak hangulatát idézi. A forgatagban előkerül egy bögre ivóvíz is. A rongyéletű rongyember gyermeki rácsodálkozással nézi, iszik belőle, arcát mosdatja vele, majd kiönti. A szél eközben felszínre fújja a gondosan szőnyeg alá söpört szemetet, amit a publikum — a sok varázslat közepette — mintha nem akarna észrevenni. A monodráma egy pontján hősnőnk énekelni kezd, angyali hangja azonban el-elcsuklik, mert gyászol a lelke. Dala oly keserű, mint egy kántor koporsókísérő éneke...

A szabadkai Gyermekszínházban ülve, a Veres András rendezte Nyolcadik napon című előadás közben kizárólag arra tudtam gondolni, hogy legjobb barátom sajnos haldoklik. Ha módomban állna, azonnal kirángatnám állapotából, és győzedelmeskednék a betegsége felett, de nem lehet — egymagam tehetetlen vagyok. A cimborám gyógyíthatatlan kórban szenved, amely lassan megfosztja méltóságától, hogy az utolsó stádiumban végül elvegye tőle a lét esszenciáját. Az embertelen szenvedésnél is szörnyűbb talán a tudat, hogy valaki birtokában van az ellenszernek, mégsem juthat hozzá. Nem volna szabad egy haldokló szemébe nézve azt mondani: „Sajnos nem áll módomban segíteni”. Sokan mégis ezt teszik. A legutóbbi vatikáni látogatásom során egy imát is elmondtam érte a Szent Péter-bazilikában, és azóta is türelmesen várok a csodára. (Megsúgom azonban, hogy a római szentek csak valutát fogadnak el.)

Múltak a percek, némán ültem a rivalda fényének árnyékában. Egészen elvarázsolt, ahogy a méteráruk táncából a szemem előtt született meg — az élet. Mégis, mire feleszméltem, már csak egy műanyag zsákot ölelő rongydarabot láttam. Kicsordult a könnyem, és rá kellett jönnöm, hogy a csodálatosan előadott etűd végén a fent említett pajtásom — maga a Föld — meghalt. A keserédes játék végén, páratlan élménnyel gazdagodva, boldogan ballagtam végig a korzón. Akkor este is elsétáltam az épülőfélben lévő Népszínház előtt. A betonegyüttesre nézve eszembe jutottak szavai egy jó barátomnak, aki évekkel ezelőtt arról áradozott, hogy milyen jó lesz az unokáinknak, mert ők már betérhetnek a belvárosban addigra felépülő Thália régi/új szentélyébe. Isten hat nap alatt teremtette meg a mindenséget, s ha ezt az időt évtizedekre váltjuk, akkor is reménykedek benne, hogy megélem az említett épület valamikori átadását — úgy tervezem ugyanis, hogy legalább nyolcvanöt éves koromig rontom még a környék levegőjét.

Szóval, kedves Olvasók, akár azt is mondhatnám, hogy ráérek, kivárom, de hazudnék Önöknek és magamnak is — mert nincs idő. Nemcsak én vagyok szűkében, hanem a világ is. Lassan az utolsó órába lépünk, és akkor már késő. Erre figyelmeztetnek A nyolcadik napon című monodráma megalkotói is, akik számára nem a betűtészta az egyedüli szellemi táplálék. Vörös Imelda művésznőnek pedig csókolom a kezét, hiszen a nagyérdemű ismételten szemtanúja lehetett páratlan színészi kvalitásának.