* Még kisiskolás voltál Zentán, amikor versmondóként megismertelek. Mi kért helyet először a mindennapjaidban: a néptánc vagy a költészet?

– A néptánc, hiszen négyéves korom óta táncolok. Baji Endre és Gnädig Kornélia oktatóknál kezdtem, velük kedveltem meg ezt a műfajt, és annak ellenére, hogy még csak tizenkilenc éves vagyok, elmondhatom, a néptánc az életemben véget nem érő szerelemmé vált. A későbbi mestereim, Cseszák Balázs és Cseszák Korcsik Anikó biztattak, hogy olyan középiskolába iratkozzak, ahol a néptánc is hangsúlyosan jelen van. Így kerültem a békéscsabai Bartók Béla Művészeti Szakgimnáziumba és Alapfokú Művészeti Iskolába. A versmondás ezzel részben párhuzamosan, az elsőtől a nyolcadik osztályig tartott, de az egy másik világ volt. Művészlélek vagyok, a költészet kikapcsolódást nyújtott nekem, azokat a verseket, amelyek megragadták a figyelmemet, szerettem másoknak is előadni, bemutatni. Most, ahogy felnőttem, a kettő néha összekapcsolódik, hiszen a néptáncalapú műsorokban is elhelyezhető egy-két vers. Mi is készítettünk már ilyet Bálint Ervinnel, aki a párom a néptánc tanításában. A versmondást főleg anyukámmal gyakoroltam, felsőben pedig Kormányos Gyöngyi magyar nyelv és irodalom szakos tanárnő biztatott és kísért végig nemcsak a versmondó versenyeken, hanem más megmérettetéseken és az iskolai programokon is. 

* Emlékszem, amikor befejezted az általános iskolát, anyukád mesélte, Magyarországon kezded meg a középiskolai tanulmányaidat. Egy kicsit aggódott, hogy ilyen hamar kirepülsz otthonról. Hogyan fogadta a családod ezt a döntésedet?

– Teljes mértékben támogattak, habár tizennégy éves voltam, és egy másik országba készültem. Mi öten vagyunk testvérek, nagyon szoros a családi kötelék közöttünk a tesóimmal és a szüleimmel. Én is féltem egy kicsit, kezdetben honvágyam is volt. Mindennap kellett jelentkeznem, és minden hétvégén hazajártam, kivéve, ha verseny volt, vagy nagyobb fellépés. A kollégiumi élet más, mint a család, ahol mindig nagy szeretettel vártak. A békéscsabai középiskola, ahova iratkoztam, részben ugyanolyan gimnázium, mit a többi, hiszen az idén én is ugyanazokból a tantárgyakból érettségiztem, mint a kortársaim. Csakhogy nekem a „rendes” tanórák mellett mindennap volt még 5-6 óra néptánc, tánctechnika, balett, illetve különféle fejlesztések, melyek a néptánchoz szükségesek. Nagyon sok fellépésünk volt, és aminek a leginkább örülök, hogy az Országos Ifjúsági Szólótáncversenyen a Gyöngygalléros Táncos címet érdemeltem ki. A szakmai fejlődésemet békéscsabai tanáraim, Szarka Zsolt, Szarka-Gera Sára, Németh Antal, az osztályfőnököm, aki ugyancsak zentai származású, Prekup Anna, Bálint Alíz segítették. Nekik köszönhetem, hogy ezt a tudást itthon is kamatoztathatom, főleg a népművészeti táborokban. Békéscsabán a Csaba Nemzetiségi Néptáncegyüttes tagja voltam, melyet Szarka Zsolt vezetett, és számos országos versenyen kiemelkedően szerepeltünk. Róluk ezután sem szeretnék megfeledkezni, és meg is ígértem, hogy amikor tehetem, visszamegyek próbára vagy alkalmi fellépésre. Az érettségi után Ölveczky Tamás, a bajai Duna Népzene-Néptánc Tanoda vezetője hívott tanítani, és én elfogadtam ezt a lehetőséget. Ugyancsak Baján a tanítóképző karra jelentkeztem, amit akár családi hagyománynak is nevezhetnénk, hiszen az anyukám is tanítónő, és én már kicsi koromtól tudtam, hogy ez az én utam is.

* Feltételezem, hogy vannak itthoni terveid is.

– Erről is sokat beszélgettem a szüleimmel, mert ők nyilván szeretnék, ha minél többet lennék itthon, és engem is sok minden ideköt. A biztos pont számomra a családom és a barátaim, és hétvégente továbbra is tervezek hazajönni. Zentán működik a Bodor Anikó Hagyományápoló Egyesület, ahol nyári táborokat tartunk Ervinnel, valamint versenyekre is készítettünk fel gyerekeket, akik jó eredményeket értek el. Azt még nem is mondtam, hogy Ervin törökbecsei, az osztálytársam volt Békéscsabán, itthon ő is Cseszák Balázstól és Cseszák Korcsik Anikótól tanult. Tizenhat éves korom óta tanítok, és úgy érzem, különleges kapcsolatom van a gyerekekkel, megtalálom velük az összhangot. Abban, hogy szakmaibban tudjak velük foglalkozni, a táborok segítettek. Sok mindent elvállalok itthon is. Nemrégiben például Szakács Tamás rendezésében vittük színre az Út című táncszínházi előadást, ebben szeretnék továbbra is részt venni, és más közösségi dolgokból sem akarok kimaradni. Időközben megalakult az Ifjú Kamara Táncegyüttes, az alapítói a topolyai Éter Máté és jómagam vagyunk. Vajdasági fiatalokból áll, akik a szabadidejüket és a hétvégéiket áldozzák a közös munkára. Akár félprofi csoportnak is nevezhetjük, hiszen sokan táncolnak benne azok közül, akik hozzám hasonlóan a békéscsabai középiskolába jártak. Számukra a szülőföld a legfontosabb, és itthon, a saját közösségük előtt érzik magukat a legjobban. Éppen ezért tartják kiemelten lényegesnek, hogy a tudásukat a hazai színpadon mutassák be. Közös bennünk, hogy mindannyian azt érezzük: amit tanultunk, azt haza is kell hoznunk. A 40 perces műsor címe Ismerjük meg a Kárpát-medencét! Különlegessége az autentikus néptáncok bemutatásában, valamint az eredeti hagyományok megőrzésében rejlik. A műsor során bejárjuk a Kárpát-medence szinte minden táját. A gazdag magyar folklór mellett felvidéki, délvidéki, erdélyi, valamint cigány és román táncok is színpadra kerülnek. Mindannyian tizennyolc–húsz évesek vagyunk, jó közösséget alkotunk, és szeretnénk, ha a zentai bemutató után, mely a városnapi ünnepség keretében volt, minél többen megnéznék ezt a produkciót. További műsorokat is tervezünk együtt létrehozni. Talán túl sok mindent vállalok magamra, de igyekszem becsületesen megcsinálni, mert amit szeretek, arra találok időt. Eddig is nagy volt a pörgés nálam, megszoktam, hogy nem bírok sokáig egy helyben ülni, az pedig, hogy hétvégén pihenjek, elképzelhetetlen számomra. Bizonyára ez is visszavezethető a nagycsaládra, hiszen nálunk soha nincs nyugalom.

Szarka Kitti, Homolya Eszter, Szarka Hanna (Kitti húga), Rekovics Regő, Hézső Áron, Bálint Ervin

* Amikor Zentán vagy, a testvéreid igényt tartanak arra, hogy velük legyél?

– Igen, olyankor családi program van. Dolgozgatunk a gyümölcsösben, kirándulunk, strandolni vagy fagyizni megyünk, mindig kitalálunk valami közös családi időtöltést, és ragaszkodunk ahhoz, hogy ez minőségi legyen. Emellett próbálom az itthoni barátaimat sem elhanyagolni.

* Te mindig csak népzenét hallgatsz, és minden barátod néptáncos?

– Leginkább népzenét hallgatok, de azért másfajtát is szoktam. Nálunk gyakran szól otthon népzene, a családom is szereti, nem másznak a falra tőle, habár néha biztosan sok nekik, főleg, amikor egész nap gyakorolok. Jó, hogy a kisebb testvéreim is mindig ott vannak, és eltanulgatják, a húgom, Hanna pedig szintén elkötelezte magát a néptánc mellett. Egyébként az itthoni barátaimnak nem sok közük van a néptánchoz, de eljönnek a fellépéseimre, és megnézik a műsort. A táncházakat sem kerülik el, melyeket Ervinnel tartunk, néha be is állnak közénk.

A Budapesti Operettszínházban román viseletben

* Beszéljünk egy kicsit a táncszínházról. Ezek a produkciók nyilván különböznek a néptáncos fellépésektől. Ha jól sejtem, te mindkettőt kedveled?

– Az az igazság, hogy a középiskolás időszakban hiányzott nekem a versmondás, de nem tudtam megtartani. Reggeltől estig az iskolában voltam, délelőtt tanórák, délután néptánc, másra nem maradt időm. A jövőben viszont szeretném beépíteni a verseket, a színészetet is az előadásokba, és az az egyik álmom, hogy valamikor létrejöjjön majd egy táncszínházi produkció, melyben a gyerekektől a felnőttekig több korosztály fellépne. Ahhoz viszont nagyon ragaszkodom, hogy a táncnak a szépsége ne vesszen el, és mindig a hagyományos néptánc, az eredeti, gyűjtött anyag legyen előtérben, a többi pedig inkább csak kiegészítse a koreográfiákat. Bízom benne, hogy ezt össze lehet hangolni, és olyan eredmény születik, amely a közönségnek is tetszik. Igen, én mindkettőnek látom a szépségét, és szívesen művelem, de azért valamilyen módon szeretem elkülöníteni. Békéscsabán a hagyományos néptánc megőrzésére törekedtünk, a már említett Út című előadásban viszont volt szöveg is, kellékek is, több mindenre kellett figyelni. Úgy érzem, mindig az a fontos, hogyan vagyunk jelen a színpadon, beleadjuk-e minden tudásunkat, tehetségünket, legyen szó akár egy-egy előadásról, versenyről vagy fellépésről.

Zátonyi Gáborral az ifjúsági szólótáncverseny döntőjében

* Többször említetted már, hogy szívesen foglalkozol gyerekekkel. Nekem tetszik, hogy újabban a kicsik népi gyermekjátékokat mutatnak be a színpadon, és megjelennek a kiszámolók, mondókák… Ezzel visszautaznak a mai generációk abba a korba, amikor a gyerekek még valóban játszottak, bandáztak kint az utcán.  

– Fontos, hogy ezek az alkalmak a gyerekekkel örömteliek legyenek, és élvezzék a próbákat, a gyakorlást és a bemutatkozásokat is. Szeretem látni, ha mosollyal az arcukon mennek fel a színpadra, majd jönnek le onnan. Ilyenkor szoktam nekik mondani, hogy nálam ti már nyertetek. A tánc, a gyermekjátékok nem csak a mozgásukat, a szép beszédet is fejlesztik. Ha egészen kicsiként kerülnek be a néptáncos közegbe, kiválóan beilleszkednek, és nem akarják majd abbahagyni, hiszen a táncosok és a zenészek közössége befogadó, összetartó, életre szóló barátságok, szerelmek is születnek. Az oktatásban, melyet mindig szívvel-lélekkel végzek, azt tartom a legfontosabbnak, hogy a gyerekek jól érezzék magukat, de ehhez érdekes órákat kell tartani, sok vidámsággal és játékkal. Ezt a szempontot helyezem majd előtérbe a bajai Duna-tanodában végzett munkám során is.    

* Mit ad neked a néptánc és a hozzá köthető életforma?

– Erről bizonyára hosszabban is lehetne értekezni, de én egyszerűen és röviden tudom megfogalmazni. Már gyermekkoromban is azt írtam a naplómba, hogy néptánctanár leszek, és tanítónő, ami soha nem változott. Céltudatos vagyok: amit eldöntök, az úgy is lesz. Nekem már annyira a szívemhez nőtt a néptánc, hogy nem tudom elképzelni nélküle az életemet, soha egyetlen pillanatra sem akartam, és a jövőben sem szeretném abbahagyni.

A fotók az interjúalany fényképalbumából származnak.

Az Út című előadásban Bálint Ervinnel