— A demográfia az a tudomány, amely a népesség számának, összetételének, területi elhelyezkedésének állapotát és változásait vizsgálja. A Föld egészét nézve 1994-re a világ népessége 5,6 milliárdra nőtt, az utóbbi negyven év alatt pedig megkétszereződött. 2050-ben a világ népessége 7,8 milliárd lesz, de némely becslés szerint 12,5 milliárd is lehet. Ez az embertömeg félelmetes kihívás elé állítja a Föld gazdagabb, „boldogabb” felét, mely azzal riogat, hogy a népesség száma a közeljövőben elérhet egy olyan határt, hogy a Föld már nem tudja eltartani, és ez az ivóvízkészlet kimerüléséhez, a környezeti pusztuláshoz, a termőtalaj romlásához, a nemzetközi vándorláshoz, szóval soha nem látott súlyos konfliktusokhoz, katasztrófákhoz vezet. A harmadik világban EZ a demográfiai robbanás zajlik, ennek jegyében a Föld gazdagabb felének szószólói a születési arányszám csökkenése mellett érvelnek, s vélhetően mindent elkövetnek, hogy ez be is következzen.

Ezzel szemben Európa demográfiai mutatói — köztük a magyaroké, a szerbeké — ijesztően rosszak. A népességfogyás drámai méreteket ölt. Minden jel szerint Európa népei (polgárai) csak a jelennek élnek, nem akarnak a jövőbe fektetni, ennek folyományaként nem képesek újrateremteni önmagukat, s ha ezen a téren nem történik változás, előbb-utóbb kihalnak. Európán belül a legidősebb kormegoszlású társadalom Nyugat- és Észak-Európa, de az átlagos életkor tekintetében (36 év) alig marad el tőlük Dél-Európa és Kelet-Európa (32-33 év). A legtöbb országban fogyásnak indult a népesség, a legnagyobb mértékű csökkenés Lettországban tapasztalható (6,1 ezrelék), utána Magyarország következik (2,2 ezrelék). Azokban az uniós országokban, ahol a népesség látszólag stagnál, netán némi növekedés figyelhető meg, ez a nagyarányú bevándorlással magyarázható.

Az MNT demográfiai akciótervét ennek a világpolitikai és demográfiai helyzetnek az ismeretében kell értékelnünk, szem előtt tartva azt, hogy Európában csak a legutóbbi időben kezdtek — ímmel-ámmal — foglalkozni a népességfogyás okainak elemzésével, jobbára azonban ez még a tabukérdések közé tartozik. Újabban már lehet nemzetközi demográfiai konferenciákat rendezni, a megoldási lehetőségek feltárásától azonban még messze vagyunk.

A demográfiai gondokat nem lehet általános receptek alapján orvosolni. A magam részéről úgy vélem, hogy a gyermektelenség s egyáltalán Európa demográfiai hanyatlása elsősorban kulturális (mentális) probléma, amely csak anyagiakkal aligha megoldható. Éppen ezért a könyvem a demográfiai gondok társadalmi és lélektani hátterével foglalkozik.

• Ismét felerősödött a kivándorlási hullám, egyre több család dönt a külföldi munkavállalás mellett. A folyamatnak elsősorban gazdasági okai vannak. Ez megakadályozható-e a különféle tervezetekkel, programokkal, ha azok nem megélhetést, jobb életkörülményeket kínálnak?

— Szeretnék mindjárt eloszlatni néhány félreértést. Az első az, hogy senki sem kíván senkit valamiben megakadályozni. Minden embernek joga van saját sorsa felől dönteni. A tervezetek és a programok azt a célt szolgálják, hogy rávilágítsanak egy meglehetősen bonyolult folyamat hátterére, és fontos információkkal lássák el a döntésre kényszerülőket.

A második tévedés az, hogy a menni vagy maradni kérdésre van egy jó és egy rossz válasz, s a tervezetek, programok készítői — ellentétben az elmenőkkel — tudják a jó választ. Szó sincs róla. Két rossz közül kell választani.

A harmadik tévedés, hogy a kivándorlásnak kizárólag gazdasági okai vannak. A külföldi munkavállalás elsősorban életszervezési minta, amelyben nagy szerepet játszik a honi pozitív jövőkép hiánya. Továbbá azok is könnyebben szánják rá magukat a kivándorlásra, asszimilációra, akik környezetükben gyökértelennek érzik magukat. A döntést nagyban befolyásolja a tájékozatlanság is. A mai kivándorlók fejében egy néhány évtizeddel ezelőtti helyzet, egy merőben téves kép rajzolódik ki, amelynek már semmi valóságalapja nincs. Ötven évvel ezelőtt a kivándorlók más lehetőségekkel rajtoltak. Azóta nagyot fordult a világ, a kivándorlást és az asszimilációt serkentő tartalékok kimerültek, látványos meggazdagodásra, felemelkedésre, előrehaladásra az újonnan bevándoroltaknak vajmi kevés az esélyük.

Másfelől kétségtelen, hogy a tartalékok „otthon” is kimerülőben vannak. A politikai rendszerváltás és a társadalmi szerkezetváltás növelte, és napról napra növeli a nincstelenek táborát. Tovább fokozza a csalódottságot, hogy az emberek azt látják, legfeljebb az ügyeskedők és a zavarosban halászók boldogulnak valahogyan.

• Ön hosszú évek óta foglalkozik a demográfiai gondok társadalmi és lélektani hátterével. Ez azt jelenti, hogy ez nem új keletű kérdés a vajdasági magyarság körében. Hol, mikor kezdődött, és hogyan jutottunk el eddig?

— Valóban, a vajdasági magyarság esetében nem új keletű jelenséggel állunk szemben. Évtizedek óta foglalkozom a katasztrofális népegészségügyi helyzettel, a különféle mentális betegségekkel, az elvándorlással, az asszimilációval, a szellemi leépüléssel, az irdatlan méreteket öltő nemzeti tudatvesztéssel. A népesség ijesztő demográfiai zsugorodása szoros összefüggésben áll a bennünket jellemző kollektív lelkülettel, a nemzeti tudat sérülésével, amellyel nem volt erőnk szembenézni.

Hol, mikor kezdődött az egész? A délvidéki magyarság, amióta kisebbségi helyzetbe került, folyamatos demográfiai eróziónak van kitéve. Vajdaság mai területén 1910-ben 577 000 magyar élt, most feleennyi sem. Igaz, ha az elcsatolt területeken élő magyarságot nézzük, mindenütt megfigyelhető volt a létszámcsökkenés, hatása azonban egy-egy régióban nem azonos mértékű. Kárpátalján, Erdélyben és Felvidéken a természetes fogyás elsősorban az alacsony születésszámra vezethető vissza, továbbá nagy szerepet játszott benne az asszimiláció is. A születésszám Vajdaságban is mindig nagyon alacsony volt, az itt élő magyarokra azonban elsősorban mégis az elvándorlás volt jellemző, a létszámcsökkenés fele ebből ered.

Szeretném leszögezni, hogy a rendszerváltás után a kormányközi bizottságok (ha egyáltalán voltak ilyenek) sehol sem bizonyultak elégségesnek a kisebbségi kérdések bilaterális kezelésére, így a magyar népesség gyors demográfiai erózióját sem sikerült a térségben megállítani vagy mérsékelni.

• Az eddig elmondottakból kiderül, hogy az emberek csalódottak, nincs jövőképük. Hogyan lehetne változtatni ezen a pesszimista közhangulaton?

— Csakis cselekvéssel. Minden embernek, minden családnak, minden népnek, különösképpen a kisebbségeknek, a nemzetrészeknek áldozatos önvédelmi harcot kell folytatniuk fennmaradásukért. Ne csak panaszkodjunk, sopánkodjunk, ne csak a pénz hiányára hivatkozzunk!

Ne menjünk messzire történelmi példáért: a koszovói albánok összefogását és küzdelmét nem említhetjük egy napon (és most nemcsak rólunk, délvidéki magyarokról beszélek) a kisebbségben élő magyarok autonómiatörekvésével. Ez utóbbiak részéről nem tapasztalunk többet dörgölődzésnél, erőtlen tiltakozásnál, amelyben több a lemondás, mint a helyzet megváltoztatására irányuló szándék. Az albánok példás önfegyelemmel szervezték meg párhuzamos államukat és harcolták ki szabadságukat. Nekünk, magyaroknak, még mindig nem sikerült felhívnunk a világ közvéleményének a figyelmét tarthatatlan helyzetünkre.

Sem a magyar kisebbségek, sem a magyar többségi nép mindmáig nem volt képes kiheverni Trianon következményeit. Félreértés ne essék, a megoldást nyilván nem a szomszéd népekkel való keserves iszapbirkózásban kell keresni, hiszen kínálkozik más lehetőség is. Európában a kisebbségek helyzetét (is) közigazgatásilag, jogilag és politikailag rendezni kell — más szóval az autonómiák különböző rendszerét kell lehetővé tenni nekik. Erre nekünk is gondolnunk kell. Amíg az etnikai dominanciaviszonyok jelen vannak és hatnak, számolni kell azok politikai, gazdasági, kulturális következményeivel. A kivándorlás (és az asszimiláció) mértékéből ítélve ma a térség valamennyi országa messze van a jogegyenlőség gyakorlatától.

Az előremutató döntéshez önbizalomra és szilárd identitástudatra van szükség. Vannak bátorító jelek, amelyekre érdemes odafigyelnünk. Úgy vélem, hogy az európai integrációs folyamatban, különösen a legújabb európai parlamenti választások tükrében a kisebbségi kérdés jelentősége megnőtt. Ezen a téren elég az európai választásokkal kapcsolatos új fejleményekre utalnunk, és arra a politikai gesztusra, amellyel az anyaország a határon túli nemzetrészeket megtisztelte.

Szabó Attila felvétele