Kétszer voltam eddig a Vereckei-hágón, de mindkét alkalommal meggyalázva láttam a magyar honfoglalási emlékművet. Először, amikor a külhoni magyar újságírókkal jártam ott, összefirkálva, vörös festékkel leöntve találtuk, sőt valakik a hét magyar törzset jelképező életfa alsó részét is megkísérelték szétverni. Egy évvel később tűz nyomait észleltük a középen álló oltárkövön. Újságcikkben olvastam, hogy a hivatalos átadása, 2008 óta a zarándokhelynek ötször kellett elszenvednie a vandálok támadását. Legutóbb az idén februárban, amikor a Szvoboda (Szabadság) párt három aktivistája gyújtogatott. Ezúttal lefülelték az elkövetőket, akik garázdaság miatt felelnek majd a bíróság előtt. A vezetőjük egyébként bizonyítatlannak nevezi a magyarok ''honfoglalási meséjé”-t. Más, hasonlóan radikális szemléletű szervezetek követelték a hatóságoktól, hogy fejezzék be a ''szvobodások” elleni ''koncepciós per”-t, hiszen nem tettek semmi rosszat, ellenkezőleg, a nemzeti érdeket védelmezték.
Kassa nagyon szép emlékként él bennem annak ellenére, hogy a Rodostói ház udvarából elég durván, és mondanom sem kell, államnyelven utasítottak ki bennünket. A bűnünk csupán az volt, hogy zárás után pár perccel merészkedtünk be a Rákóczi-emlékhelyre. Valóban nem figyeltünk a kiírt nyitvatartási időre, és a mentségünkre szolgált, hogy a rácsos kapu még nem volt kulcsra zárva. De ez nem érdekelte azt a fiatalembert, akiről ma sem tudjuk, milyen minőségben tartózkodott ott. A hangját viszont igencsak felemelte. Kassai barátainkkal továbbra is kapcsolatban vagyunk, éppen ezért március idusán érdeklődve vártuk tőlük az Eszterházy János mellszobrának a felavatásáról szóló híreket. Aztán volt mit látnunk az ismert közösségi oldalra feltöltött kisfilmben! Az ünnepséget szlovák szélsőségesek egy csoportja bekiabálással, énekléssel igyekezett megzavarni, majd egy férfi megpróbálta toalettpapírba csomagolni a műalkotást, de ezt a jelenlévők megakadályozták. Dulakodás tört ki, az illető a földre esett. Pár nappal később a szobrot ismeretlen elkövető piros festékkel öntötte le.
Meg is írtam a barátnőmnek, hogy nálunk sem túl fényes a helyzet, de mi legalább nyugodtan és méltóságteljesen ünnepelhettük meg az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc évfordulóját. Ebben igazam is volt, csakhogy hamarosan kipattant, vagyis inkább ''berobbant” a köztudatba az adai Damjanich-ügy. Újságcikkek, pártközlemények, különféle követelések, a Szerb Haladó Párt által szervezett nagygyűlés - nem részletezném, mindenki ismeri az emléktábla felavatása utáni néhány napban lezajlott történéseket. A tiltakozó összejövetelen elhangzott egyebek között azt is, hogy bezzeg, amikor a szerb fiatalok ragadnak festékszórót, akkor a magyarok akkorra felhajtást csapnak, hogy elhallatszik egészen az Európai Unióig, ezt viszont igyekeznek titokban tartani. Mármint hogy emlékművet állítottak Damjanichnak. Mintha a mártír tábornok szégyellnivaló lenne. Persze elfelejtették hozzátenni, hogy azok a bizonyos falfirkák általában uszítóak és gyűlöletkeltőek. Csakúgy, mint a történelmi tények elferdítése és félremagyarázása.
Aztán jöttek a Szerbiai Demokrata Párt tartományi tisztségviselői, és nemtetszésük jeléül fekete nejlonfóliával takarták le az emlékművet. A tudósítás szerint a két politikus még a helyszínen tartózkodott, amikor az alkalmi leplet már lefújta a szél, de nem törődtek vele. Számukra csak az volt a lényeges, hogy a sajtó képviselői világgá röpítsék a véleményüket. Másnap viszont arról értesülhettünk, hogy az adai rendőrség szabálysértési eljárást kezdeményezett a párt három tagja ellen, mert előre be nem jelentett összejövetelen közrend elleni vétséget követtek el. Feltételezzük, hogy a folyamat ezzel még korántsem zárult le, bizonyára lesznek újabb fejlemények. És olyanok is, akik tovább gerjesztik a kellőképpen felkorbácsolt indulatokat.
Íme, három eset a Kárpát-medence különböző szegleteiből. Az a közös bennük, hogy a magyarok számára fontos helyről, személyekről, emlékművekről szólnak. Amelyek - állítólag - nemcsak bosszantják az illető országokban élő többséget vagy annak egy részét, hanem sértik a nemzeti tudatukat. Egyébként, ha már itt tartunk, Vajdaságban több olyan emlékmű létezik, amelyet az itteni magyarok felháborítónak találnak, mégsem kezdünk aláírásgyűjtésbe, tüntetések szervezésébe, de még a lerombolásukkal sem fenyegetőzünk. Pedig nekünk is van nemzeti tudatunk.
Én pedig abban reménykedem, hogy a tervezett nyári túránk során eljutunk Kolozsvárra is, és ismét megcsodálhatom - ezúttal már felújítva és teljes pompájában - a Mátyás-szoborcsoportot. Abban is bízom, hogy a helyszínen nem kell majd firkálmányokat, festéknyomokat és hasonló ocsmányságokat fényképeznem.