home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A napimádó
Perisity Irma
2014.12.17.
LXIX. évf. 51. szám
A napimádó

Hosszú idő után látogatott ismét haza, és az emlékek útján járva — őszinte örömömre — hozzám is bekopogtatott. A szürke, nyomasztó tél eleji délelőtt kiadós esőt ígért, ám néhány perccel azután, hogy belépett a kapun, kiderült az ég, még a nap is előbújt. Vendégem elhomályosuló tekintettel fordult az ég felé: — Szervusz, napocska, tudtam, hogy megtalálsz! — mondta.

— Talán azért lettem napimádó, mert ideiglenes hazám zord éghajlatú — mondja az asszony, akinek halvány ráncai mögött igyekszem fellelni a negyven éve kivándorolt fiatal nő vonásait. — Ha úgy éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, ha nem láttam a kiutat, mindig a Nap felé fordultam, és ha rám ragyogott, tudtam, megoldom a gondot. Ha beszélgetés közben elsírom magam, az csak azért van, mert az ismerős utcákat járva, fiatalságomat felidézve nem nagyon tudom kezelni az érzéseimet…

Hárman voltunk testvérek, én vagyok a legidősebb. Elvált szülők gyerekeiként nem volt sok esélyünk tovább tanulni, így az általános iskola után mindhárman munkába álltunk. A húgom kereskedő lett, én gyári munkás, az öcsém pedig az édesanyámmal kivándorolt Svédországba — és többé haza sem jöttek.

Én meg éltem az átlagos fiatalok életét. A szabadidőmben a magyar kultúrkörben tevékenykedtem, mert akkoriban ott valóban pezsgett az élet. Így ismertem meg a színész és költő férjemet, aki — akárcsak én — tele volt élettel. Mögötte volt már egy rövid házasság, mögöttem egy többéves zátonyra futott jegyesség. Eleinte csak panaszkodtunk egymásnak, idővel azonban rájöttünk, hogy rokon lelkek vagyunk, és összeházasodtunk. Mindketten dolgoztunk, kölcsönre lakást vettünk, és megszülettek a gyerekek is: először a lányom, majd a fiam. Mint a házasságok többségében, a miénkben is felmerültek nehézségek, melyeket nem tudtunk kezelni. Fiatal voltam, és naiv, azt hittem, ha volna pénzem, megszűnnének a gondjaim is. Megszületett hát az elhatározás: egy rövid időre kimegyek anyámhoz. A terv az volt, hogy néhány hónap múlva visszajövök a gyerekekért, és ha esetleg javul a viszonyom a párommal, akkor itthon maradok.

Negyven évvel ezelőtt több mint három napig utaztam anyámhoz. Már amikor elindult a vonat, tudtam, hogy rossz döntést hoztam, de visszafordulni sem mertem. Végigsírtam az utat. Az állomáson, amikor anyám megölelt, és azt kérdezte, hol vannak a gyerekek, rádöbbentem: nincs visszaút. A közhiedelemmel ellentétben Svédországban sincs kolbászból a kerítés. Anyám takarítónőként dolgozott, az öcsémmel egy pici bérelt lakásban éltek, ide költöztem be én is. Rettenetes napok következtek, ráadásul még a nyelvet sem tudtam. Anyám egyik svéd ismerőse elvitt egy hivatalba, ahol valamennyi pénzt nyomtak a markomba szociális segély címén. Elmondhatatlanul szégyelltem magam, hiszen munkát akartam, nem segélyt. Talán ekkor tudatosult bennem, hogy jó ideig esélyem sincs látni a gyerekeimet.

A céljaimért azonban kitartóan küzdöttem — nyelvtanfolyamra, iskolába jártam, hogy ápoló lehessek. És az is lettem, végig ápolóként dolgoztam, míg két évvel ezelőtt nyugállományba nem vonultam. A drogfüggő öcsémet is én ápoltam a klinikán. Megmenteni azonban nem tudtam — őt és anyámat is idegenben temettettem el. A magány elől menekülve aztán hozzámentem egy nálam jóval idősebb svéd férfihoz, és szültem egy fiút. Már felnőtt, két gyereke van, de sajnos elvált. Persze (!) vele kapcsolatban is hibáztam: nem tanítottam meg magyarul. A svédek nem szeretik az idegeneket, ezért meg akartam kímélni őt attól, hogy megalázzák, bántalmazzák a mássága miatt.

Repültek az évek, és az álmom, hogy magamhoz vegyem az itthon hagyott gyerekeimet, egyre távolodott. A lányom Zágrábban fejezte be az egyetemet, a férje odavalósi, van két gyönyörű gyerekük. A fiam szakmát tanult, ő itt él. A férjem második felesége nevelte fel őket, akinek mérhetetlenül hálás vagyok ezért. Mindkét gyerek lakodalmában itthon voltam, amennyire a távolság engedi, részese vagyok az életüknek. Bűnös részese — mert elhagytam őket…

Időközben elváltam, és még csak jelentős anyagi hátteret sem sikerült teremtenem, a svéd férjem ugyanis mindkettőnk keresetét eljátszotta lóversenyfogadáson. Most ahányan vagyunk, annyi felé élünk. Ha öt-hat évente össze tudok gyűjteni annyit, amennyiből itthon lehetek két hétig, szívrepesve jövök. És utána aggódva sietek vissza, hogy vajon a fiammal, az unokákkal rendben van-e minden. Hiába, az ember nem szakadhat többfelé. Ha már úgy érzem, hogy fogytán az erőm, keresem a napocskát, amely ott, északon gyakran hetekre elbújik. Ilyenkor hitehagyottan fázom belülről — a szívem didereg…

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..