A nagy Gatsby bulijában jártunk

A nagy Gatsby bulijában jártunk

Végy egy csipet mai slágert, jól gyúrd át, majd helyezd egy, a ’20-as évek zenei hangulatával kibélelt tálba, fűszerezd flitterekkel, a tetejét pedig szórd meg egy kis szteppel.

Ennyi elég is egy sikeres, mindenki által imádott új zenekar megalapításához. Ez pedig Scott Bradley együttese, a Postmodern Jukebox. Persze, mondhatjuk rá, hogy semmi új a nap alatt, viszont ha a régi slágerek bundája ma is kényelmes, miért ne hordhatnánk?

Belgrádban, a Sava Centarban lépett fel a Postmodern Jukebox. Scott olyan videókat rendez, amelyek néhány perc alatt milliós nézettséget produkálnak. A csapat a YouTube-csatornájának köszönheti hirtelen jött, de azóta is tartó ismertségét, és megalakulása, azaz 2011 óta járja a világot, Ausztráliától Szerbiáig turnézik (végre!).

Scott Bradley-vel több mint hetven zenész, művész dolgozott már együtt. Pályakezdőket karol fel. Én rossz hangú énekest még nem láttam videóiban, és rossz hangot játszó muzsikus sem igazán bukkant fel bennük. Nem is olyan régen arról beszélgettünk Sóti Julival, hogy nincs rossz dal, és ha valaki egy számot nem szeret popos hangzásban, nem biztos, hogy egy másik zenei stílusban sem tetszene neki. Ez a helyzet Scottékkal is. A ’20-as évek szvingzenéi csendülnek fel, ismerős a dallam, ismerős a ritmus, mégsem illik össze a kettő, vagy mégis? Miley Cyrus, a Radiohead, Beyoncé, Meghan Trainor, és még nagyon sokáig sorolhatnánk, hogy mely előadók slágereit dolgozták fel. Lehet, hogy nem vagyok nagy Beyoncé- és Miley Cyrus-rajongó, de az együttes feldolgozásában imádom a számaikat.

A zenekar magyar megfelelője talán a Budapest Bár lehetne, azzal, hogy némely Postmodern Jukebox-videó majdnem akkora nézettségű, mint az eredeti világsiker, melyet feldolgozott a zenekar. A koncertjei telt házasak, sok a nosztalgikus lelkületű ember, hála istennek. Belgrádban a hatodik sorból hallgatva is óriási élmény volt. Szemnek és fülnek egyaránt. Öt énekes váltotta egymást, és egy öttagú zenekar (zongora, nagybőgő, dob, harsona és trombita) kísérte őket. Melléjük robbant be a Josephine Bakert idéző arcú sztepptáncos lány.

A koncertet nem hagyományos keretek között tartották meg, volt ugyanis egy ceremóniamester, akiről később természetesen kiderült, hogy olyan énekhangja van, amilyennek állva tapsol az egész terem. Ő volt az, aki a közönséget az első perctől kezdve tüzelte, tapsoltatta. A színpadra lépő énekeseket úgy jelentette be, mintha egy Grammy-gálát néznénk, és éppen Celine Dion készülődne a színfalak mögött.

A profizmus egyébként a többiekre is jellemző volt. Vérbeli zenészeket láttunk és hallottunk a színpadon. Valóban visszarepültünk a Jukebox időgépében a ’20-as évek Amerikájába, talán éppen a nagy Gatsby nappalijában szálltunk ki, s arra a néhány órára az ő vendégei voltunk. A ’20-as évek Amerikája egyébként az a korszak és helyszín, amely a nagy többség számára szimpatikus. A charlestone, a szving, a bebop, a rövidülő szoknyák és hajak, valamint a hosszú szipkák időszaka.

Minden fellépő tökéletes énektudással tolmácsolta a dalokat, valóban „nagyot énekelt”, ám a pálmát nálam mégiscsak big mama, azaz a kerek idomokkal megáldott fekete énekesnő és a szintén fekete ceremóniamester vitte el. Hiába, ezek az afroamerikaiak tudnak valamit. Leénekelték volna a csillárt is a plafonról, ha lett volna. A vérükben van az éneklés és a zene, ez tagadhatatlan. Nagyon nagy mosollyal tapsoltuk őket vissza, és még jó ideig elhallgattam volna őket, ha nem tovább.

 

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

XXII. Aranycitera — Szenttamás, 2017
Zene
  • 2017.05.14.
  • LXXII. évfolyam 19. szám
Portugália nyert, Pápai Joci nyolcadik
Zene
  • MTI
  • 2017.05.14.
  • LXXII. évfolyam 19. szám
Facebook

Támogatóink