Emlékezetes eset volt például az is, amikor a kilencvenes években az egyik vajdasági koncertjén, nagyjából a műsor felénél ment el az áram a színházépületben az akkoriban rendszeres kikapcsolások miatt. Az énekes-dalszerző ekkor elővette hangszerét, és mintha ez a legtermészetesebb dolog volna, gyertyafényben, egy szál gitáron adta elő dalait. „Valószínűleg rebellisnek tartanának minden olyan rendszerben, ahol az alapvető emberi és polgári jogokat nem tartják tiszteletben” — mondta el a lapunknak adott alkalmi, születésnapi interjúban — 1946. április 5-én, a 7 Nap első száma megjelenésének napján született — a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas Bródy János énekes, gitáros, zeneszerző és dalszövegíró.

 

— Életem első hetven évét és azt az ötven évet, amit zenészkedéssel töltöttem el, pedig villamosmérnöki diplomával a zsebemben még azt gondoltam, hogy harmincéves korom után már valami tisztességes polgári foglalkozásom lesz. Nagy valószínűséggel most már, mint rezignált nyugger, nem tervezek pályamódosítást.

* A magyar könnyűzene meghatározó pillanatainak nemcsak követője, de „elkövetője”, aktora is volt: az első beatzenekarok egyikének meghatározó alakjaként, a magyar nyelvű beat megteremtőjeként hogyan emlékszik vissza azokra a hatvanas évekre? Milyen volt akkoriban rendszert bontani?
— Inkább építettünk, mint bontottunk rendszert, csak épp egy másfélét, mint amilyet készen kaptunk. Valahogy így volt ez a magyar nyelvű dalokkal is, kialakítottunk egy csak ránk jellemző megszólalási formát, az eredetileg idegenszerű, kozmopolitának tartott nyugati zenei irányzatokból modern és korszerű magyar művészetet hoztunk létre. Persze ez nem ment konfliktusok nélkül, de ma már mindenki elfogadja, hogy a rockzene is a magyar kultúra integráns része.

* A Bródy-dalokat a közönség mindig kódolt üzenetekként értelmezte, függetlenül attól, hogy éppen ki adta elő őket. Mennyire voltak ezek valójában üzenetek, s mennyire voltak kódoltak, ha egy nemzet értette őket?
— Az énekelt ritmusos szövegek mindennél jobban kötődnek az emberi lélekben, és tekinthetők akár erősen tömörített információs csomagoknak. A kibontásuk akkor lehet sikeres, ha az üzenetet küldő művész és fogadó közönsége ugyanazt a kódrendszert használja, és ez általában igaz az azonos nemzedékhez és szocializációhoz tartozó csoportoknál. Természetesen a jó hatásfokhoz az is szükséges, hogy a csomagolás is tetszetős legyen, és a tartalom se mondjon ellent a mindennapi tapasztalatoknak.

* Voltak azok a bizonyos hatvanas évek, az Illéssel, aztán volt Fonográf, önálló szólókarrier, másoknak írt dalok — ha fontossági sorrendet kellene felállítania, milyen lenne a lista?
— Nincs fontossági, csak időrendi lista, minden időben más volt a leginkább alkalmas kommunikációs forma, és egy alkotó mindig keresi a kapcsolatot a feltételezett közönségével. Úgy érzem, hogy pályafutásom során többször is sikerült megközelítenem azt az ideálisnak tekinthető helyzetet, amikor egy műalkotás hosszan tartó rezonanciát kelt a műfaj iránt érdeklődők körében, és így különféle formákban is maradandó emlékeket hagytam magam mögött.

 

Bródy János Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas énekes, gitáros, dalszerző a 70. születésnapja alkalmából tartott Lesz még egyszer című koncertjén a Papp László Budapest Sportarénában 2016. április 9-én (MTI Fotó: Szigetváry Zsolt)

* Ha semmi mást nem csinált volna a karrierjében, csak az István, a királyt, akkor is beleírta volna magát a modern kori magyar kultúr- és politikatörténetbe. Hogyan született a rockopera?
— Hosszas vajúdás után jött a világra, de szerencsés csillagzat alatt született, az idő és a helyzet épp alkalmas volt arra, hogy rendkívüli erővel jelezze a társadalmi igényt egy új történelmi szemléletre, és ezt könnyen érthető és népszerű formában mutassa fel. A rockopera témája valójában a magyar történelem államalapítástól máig húzódó konfliktusa, ami az európai integráció és a nemzeti szuverenitás közötti választás sokszor tragikus kényszeréről szól, mert gyakran jutunk más igazságra, ha az érzelmeinket követjük, mint amikor a józan ész és ráció határozza meg cselekedeteinket.

* Az István, a király „utóélete” ma is tart: néhány évenként felújítják, megújítják a darabot, viszonylag rendszeresen látható: hogyan viszonyul ezekhez a változatokhoz? A sajátjának érzi még őket?
— A rockopera változatlanul szerepel kisebb és nagyobb színpadokon, augusztus vége felé általában sokfelé műsorra tűzik, és időről időre komoly és korszakos rendezők is úgy érzik, hogy érdemes a saját elképzeléseik szerint színpadra állítani. Az István, a király egyébként eredetileg egy dupla nagylemezre készült hanganyag, és így nincs autentikus színpadi formája, szabadon megközelíthető és sokféle módon ábrázolható István király és Koppány vezér egymásnak feszülő igazsága és az ebből levonható történelmi konzekvencia.

* 2005-ben az Illés búcsúkoncertet adott a Sziget nagyszínpadán. Hatalmas tömeg előtt, hatalmas sikerrel. Ma is borzongató visszaemlékezni. Hogyan viszonyul Ön az ilyen nagykoncertekhez, illetve mennyire tekinti az ilyen rendezvényeket csak egyfajta (a szó jó értelemben vett) „nosztalgiaidézésének”, illetve mennyire valódi, téttel járó fellépésnek?
— Tudom, hogy az igazi szenzációkat mindig a nagy tömegeket mozgósító koncertek jelentik, és ezek valóban igen izgalmas és jelentős produkciók, de ugyanúgy szeretem azokat a fellépéseket is, ahol kisebb közönség előtt, de közvetlenebb kapcsolatban jobban érzékelhető a személyes jelenlét. Most egy nagy koncertre készülök a Papp László Budapest Sportarénában, több mint tízezer ember előtt, de úgy gondolom, hogy ez már az utolsó alkalom, hogy ilyen nagyszabású produkcióra vállalkozom, mert szabadabban érzem magam kisebb klubok és színházak színpadán, ahol akár egy szál gitárral kísérve is érvényesen szólhatnak a dalok.

 

Bródy János a 70. születésnapja alkalmából tartott koncertjén (MTI Fotó: Szigetváry Zsolt)

* Valahol az a koncert is bizonyította, hogy sikerült olyan időtálló dalokat írnia, amelyek évtizedek múltán is képesek „élni”. Minek tulajdonítja ezt az elevenséget? Elvégre a rock, a pop a pillanat műfaja, vagy legalábbis akként értelmezik sokan…
— Időnként nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek azon, hogy a több évtizeddel ezelőtt megírt dalok is még érvényes mondanivalóval rendelkeznek, ez valószínűleg nem kizárólag az én érdemem. Sajnos sok tekintetben a dézsavű élményét keltik bizonyos társadalmi jelenségek, közéleti figurák, és az én korosztályom tagjai gyakran érzik úgy, hogy ezek bizony ugyanazok.

* Nemcsak a lemezstúdióban és a színpadon aktív, de a közéletben is. Miért tartja fontosnak az ilyen megnyilvánulásokat?
— Én úgy gondolom, hogy a művészet, mely tükröt tart a valóság elé, nem lehet érzéketlen a közéleti problémák iránt, és végül is minden műalkotás, amelynek hatása van a közönségre, egyben része is azoknak a folyamatoknak, amelyek a társadalom életét irányítják. Ilyen értelemben homo politicus minden művész, még az is, aki nyilatkozataiban távol tartja magát a mindennapi politikától.

* Lázadónak tartja-e magát?
 

* A közelmúltban jelent meg Ráadás című lemeze: aki akarja, régi dalok „folytatását”, aki meg úgy akarja, az egy vadonatúj anyagot hall.
— A Ráadás lemezen 10+1 dal szerepel, többségükben vadonatúj dalok, de van közöttük néhány újraértelmezett régebbi szerzemény. Az Illés szekerén című lemez sikere után az első „Ráadás” dal a Magyarok közt európai volt, akkor írtam, amikor éppen úgy tűnt, hogy az európai értékrendet nem veszi komolyan a magyar kormányzat, de több dal is tükrözi a jelenlegi hangulatomat, még a Csillag Hajnalka történetét befejező Felföldiné estéje is.

* Tud-e ígérni valamit a vajdasági közönségnek, láthatjuk-e a közeljövőben valahol a környékünkön?
— A helyzet úgy áll, hogy egy előadóművész nem döntheti el egyedül, hogy hol akar fellépni a műsorával, csak oda mehet, ahova meghívják, és ahol szívesen látják. De abban biztos vagyok, hogy a Vajdaságban is sokan vannak, akik értő szívvel hallgatják a dalaimat.