* Pedagógusként mindig azt hangsúlyozta, hogy a gyerekrajzoknál az őszinteség a legfontosabb szempont. Hogyan alakult ki ez a kritériumrendszer?

— Belgrádban, ahol befejeztem a főiskolát, nagyon kevés figyelmet fordítottak a módszertanra. Fiatal, kezdő tanárként azt sem tudtam, hogy hol kezdjem. Az első meglepetés akkor ért, amikor elküldtem a diákjaim munkáit Újvidékre egy gyermekrajzkiállításra, és száz munkából mindössze egy-két rajzot tettek közszemlére. Rettentően fel voltam háborodva, elmentem, megnéztem a tárlatot, és láttam, hogy teljesen rosszul dolgozom: nem használtam ki a gyerekek fantáziáját, egyéniségét. A modern módszertani kutatások már akkor azt mutatták, hogy azok a gyermekrajzok jók, amelyek a gyerekek lelkéből fakadnak. Újvidéken egy kiváló pedagógusművész tartotta a képzőművészeti módszertant, Bogumil Karlavaris. A régi Jugoszláviában ő fektette le a modern képzőművészeti pedagógia alapjait. Elkezdtem járni a továbbképzési kurzusaira, és lassan elmélyültem a modern pedagógia módszertanában. Tízévnyi kemény munkámba került, míg valóban elsajátítottam a szakma csínját-bínját.

* Megálmodója egy képző- és egy iparművészeti biennálénak is, emellett a Népkör képzőművészeti szakosztályát is vezeti. A szervezés hogyan találta meg?

— Már a nyugdíjaztatásom előtt is létezett egy intézmény, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, melyet Gyurkovics Hunor kollégám vezetett. Egy alkalommal engem is bevont a szervezésbe. Így kezdődött az én kiállításszervezésem. Amikor megszűnt ez a társaság, úgy gondoltam, jó lenne helyette kitalálni valamit, ami összefogja a vajdasági magyar iparművészeket. Tizennégy évvel ezelőtt megszerveztem a Vajdasági Magyar Iparművészek Tárlatát. Mivel ez biennále jellegű — csak minden második évben tartottuk meg —, a másik évben is szükség volt valamilyen rendezvényre. Gondoltam, legyen az a tiszta művészeté, Kárpát-medencei szinten. Ebből lett a Kisképek Nemzetközi Kiállítása. Azért kisképek, mert nincs velük annyi gond a határon. Ennek immár nyolc éve, most rendeztük meg a negyedik kiállítást. Időközben elsajátítottam a számítógép használatát. Akkor már majdnem betöltöttem a hetvenet, de ez nagyon fontos volt, mert a kommunikációt nem lehetett elképzelni nélküle.

Minden évben van két Oláh Sándor Képzőművészeti Szakosztály-kiállítás is. Tavasszal mutatjuk be azokat a munkákat, amelyeket a tagok az órákon készítenek, ősszel pedig azokat, amelyeken a nyár folyamán otthon, önállóan dolgoznak. Ezenkívül az ex librisekkel minden kisgrafika-kiállításon részt veszünk. Ezeken folyamatosan kapjuk a díjakat, elismeréseket, legutóbb például Csehországban, Lengyelországban, Moszkvában és Karlócán.

* Mintegy hatvan éve van a pályán. Hogyan látja, miben változott a művészet helyzete, megbecsültsége?

— Ezt a pedagógusok mai helyzetével lehetne összehasonlítani. Negyven évvel ezelőtt még úgy szólítottak, hogy tanár úr, talán még köszöntek is, amikor az ember bement az iskolába. Abban az időben Szabadkán élt öt-hat művész — Szilágyi Gábor, Petrik Pál, Oláh bácsi, Balázs G. Árpád, Vinkler Imre, Almási Gábor —, akiket megbecsültek, vásárolták a képeiket, egészen a kilencvenes évekig. Manapság ez már nem divat, holott a megbecsültség a köszönésnél kezdődik. A másik fő irányadó pedig, hogy vásárolják-e az alkotásokat, vagy sem: hát nem vásárolják. Persze ajándékba szívesen elfogadják. Most egyébként is nagyon sok az akadémia erre a kis országra. Ha csak Szerbiát nézzük, Újvidéken, Belgrádban, Nišben, Kragujevacon évente tíz-tizenöt művész végzi el az egyetemet, és ezek a fiatalok sajnos nem tudnak elhelyezkedni. Régebben, miután valaki diplomázott, mindjárt rendeztek neki egy kiállítást a Képzőművészeti Találkozóban, most azonban alig lehet oda bejutni. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen városban, mint Szabadka, február óta nem működik a képző- és az iparművészek értékesítési galériája, mert nem tudnak emberről gondoskodni, aki ott dolgozna.

* Ön alkotóként is legalább annyira aktív, mint szervezőként. A képzőművészetében folyamatos megújulást mutat, például a legutóbbi kiállításán is. Ez minek köszönhető?

— Vajdaságban vannak kiváló akvarellisták, akiknek van egy meghatározott stílusuk. Gyurkovics Hunor, Penovác Endre, Maravić Đuro, Torok Melinda és részben Csernik Attila. Ha én klasszikus akvarellt akarnék készíteni, akkor lehet, hogy abba a hibába esnék, hogy őket utánoznám, és ha így lenne, akkor Boros elveszne. Tavaly Maravićtyal elküldtük az akvarelljeinket egy szlovákiai biennáléra, és mindkettőnket kiselejteztek — pedig ha én nem is, ő igazán magas szinten műveli ezt a technikát. Megnéztük az interneten, hogy végül mely alkotások kerültek be, és kiderült, hogy csak a modern művek. Mi itt még mindig klasszikus akvarellben gondolkodunk, és rájöttem, hogy ezen változtatni kell. Nyáron voltam egy művésztelepen Szlovákiában, Naszvad városában. Nem volt rajtunk semmilyen nyomás, nem kellett semmivel sem törődnünk, kizárólag a művészettel. Ott próbáltam kísérletezni az akvarellel, tehát nem konvencionális módon alkotni. 30-40 munkát készítettem, ezek láthatóak a kiállításon.

* A téma nem változott, csak a kifejezés módja más?

— A festészetben nem dolgozom figuratív elemekkel, de belülről úgy érzem, hogy az én munkáimban Vajdaság mégis benne van, mert a síkság és azok a stilizált, kicsavart virágok mind ebből a talajból kerülnek ki. Mindenkinek van néhány olyan témája, amely a szívéhez nőtt, és egy-egy alkotó a technika alapján is felismerhető. Az a jó, ha a művész ezeken a kereteken belül mozog. Mivel grafikus vagyok, szeretek rajzolni, a festményeimen is megjelentek a vonalak. Ezt az ember egy kicsit szublimálja, leegyszerűsíti. Az a vonal most egy ilyen ritmussá változott át. Most tehát ezt az utat járom, de az utolsó két munkámban már ezeket a szabályos geometriai köröket is felbontottam részekre, a vonalkák dinamikusabbak, mozgékonyabbak. Talán a színeket kell majd egyszerűsíteni, lehet, hogy ez lesz a következő lépésem. Valamilyen szinten változtatni kell, mert borzasztó dolog egy egész életen át például csak karalábéfőzeléket enni. Variálni kell egy kicsit.

* Más volt-e ez a 80. születésnapi kiállítás, más érzéseket ébresztett-e, mint az összes többi?

— Más volt. Gondot okozott például a cím, de miután Molnár-Csikós Virág, aki a katalógust is készítette, látta a körmotívumos munkákat, az a remek ötlete támadt, hogy a kiállítás címe 80, kereken legyen. Valahogy úgy érzem, mintha itt valóban az egész munkásságom kikerekedett volna. Amikor tíz évvel ezelőtt megrendeztük a retrospektív kiállításomat, az a gimnazistakoromtól kezdve szinte mindent felölelt, ott egy teljesebb képet mutattam magamról. Itt meg egyszerűen azt akartam bizonyítani, hogy egy 79-80 éves ember is lehet kreatív, ha úgy áll hozzá a dolgokhoz, és nem sajnálja magát, nem foglalkozik az idő múlásával, hanem bizonyos célokat maga elé tűz, és el is éri őket. Úgy érzem, sikerült, és nagyon örültem, hogy sokan megtiszteltek azzal, hogy eljöttek a kiállításomra.

* Festőként létezni, dolgozni Szabadkán — ezzel meg van elégedve?

— Én nemcsak festőművészként, hanem az egész életemmel is meg vagyok elégedve. Az a helyzet, hogy mindig azt csináltam, amihez tehetségem van, amit akartam, amit szeretek. Nincs üres járat az életemben. Az iskolában képzőművészetet tanítottam, ugyanazt csináltam más formában a művészetemben is, és ha kiállítást szervezek, az is ugyanehhez kapcsolódik. Ez a három dolog tehát, ami az életemet és az életcélomat is adja, teljesen összeforrt. Mindig azzal a tudattal kelek fel, hogy ma ezt meg ezt meg kell csinálnom. A művész mindaddig nem tud megöregedni, amíg az egészsége engedi, hogy a kezét tudja mozgatni, az eszét pedig használni. Csinálni kell. Engem ez éltet. 

(Szalai Attila felvételei)