Nem új keletű dolog, hogy baj van nemzettudatunkkal. Ez általános jelenség, mely a volt szocialista, vagy ha úgy tetszik, az exkommunista országok nemzeteire jellemző. Sokan nem is érzik át igazán, hogy végre saját nemzetükhöz tartozónak vallhatják magukat. Érvényes ez Magyarországra, és érvényes a Szerbiában élő kissebségekre is. Természetesen más és más okra vezethető vissza ez a jelenség. Szerbiában a mindenkori kormány szisztematikusan kolonizálta, vagy éppen betelepítette azokat a területeket, ahol kissebségben volt a többségi nemzet, illetve ahol jelentős számú más nemzeti kissebség élt. Mesterséges úton változtatta meg a nemzeti sokféleséget. A hagyományos módszerek mellett előszeretettel használta a totalitárius államokra jellemző propagandát is. Egy nem demokratikus államban a propaganda eszköze lehet az emberek, a tömegek fokozatos meggyőzésének. Propaganda révén az adott párt vagy ideológia alá lehetett fokozatosan terelni az embereket. A propaganda eszközzé válhat a gyakorlati hazugságok folyamatos megvalósításában. Ennek tulajdonítható, hogy az 1990-es években a Szerbiában élő magyarok nagy többsége Tito elvtársat tartotta a magyar nép legnagyobb jótevőjének, holott nyugodtan választhatták volna Kossuthot, Széchenyit vagy akár Szent Istvánt. Ez talán megmosolyogtató is lehet, de a legszomorúbb benne az, hogy mindmáig is sokan hódolatukat fejezik ki Jugoszlávia volt vezetőjének. Sok helyen még mindig ott függ a falon Tito képe, és sokan sírják vissza a régi szocialista időket. Akkor nem volt munkanélküliség, nem volt nemzetek közötti viszály, nem voltak háborúk, egyszóval a láncos kutya összetartotta az országot. Mindenki egyenlő volt, nem volt igazán szegény senki, s nem voltak igazán gazdagok sem.
A testvériségnek, egyenlőségnek, egységnek egyebek között az lett az ára, hogy ebben az országban a nemzeti kissebségek elfelejtették, hogy valójában kik is ők, a többségi nemzet pedig ösztöneit meghazudtolva hódolt be ennek a rendszernek, amiért nagy árat fizetett a 90-es években, de még napjainkban is. Az is igaz azonban, hogy abban az időben a filozófiát, a költészetet, a képzőművészetet, az építészetet képtelen módon lezüllesztették, s az ideológia kiszolgálójává és eszközévé aljasították, és hogy az emberek természetévé vált a gyávaság, a meghunyászkodás, a lopás, a jellegtelenség, az önkéntelen képmutatás, az érdektelenség, a közöny, a butaság. Ezek a tünetek ma is megmutatkoznak, főleg az idősebb korosztályon, a fiatalok pedig ebben a tudathasadásos környezetben szocializálódnak. Nem csoda hát, hogy az egész ország romokban hever, a reformok késnek, a politika terén pedig hiánycikknek számít az értelmes, hivatásos politikus. Még sokáig fogjuk érezni a titói örökség hatását. Nem létezik politikai kultúra Szerbiában, sőt az egykori népi demokráciákban is (Magyarországot is beleértve) csak most van kialakulóban.
A francia forradalom óta az európai politikára jellemző jobb- és baloldal Szerbiában nem igazán kitapintható. Nem ez a fajta modell a legtökéletesebb (sőt!), de mivel Európához tartozunk, legalábbis földrajzilag, ehhez a hagyományhoz kellene csatlakoznunk. Azért is elengedhetetlen a politikai színtéren a tulajdonképpeni pluralizmus megvalósítása, mert egy ilyen államban, amelyben a polgárok többnemzetiségűek, és egy adott területen rengeteg törésvonal van, melyek a szubkultúrák mezsgyéjén helyezkednek el, az érdekek is eltérnek.
A nemrégiben lezajlott helyhatósági választások kampánya során az egyik polgármesterjelölt (szerencsére nem nyert) azt vetette a kissebségi magyar párt jelöltjének a szemére, hogy a nemzeti alapon szerveződő pártoknak nincs jövőjük Szerbiában, de Európában sem, és hogy a nemzeti alapon szerveződő pártok mindig csak egy bizonyos réteget képviselnek, nem pedig az egész társadalmat, tehát ezért vannak kudarcra ítélve. Talán vissza kellett volna kérdezni, hogy Szerbiában hány olyan párt van, amelynek nevében nincs benne a ,,szerb” vagy a ,,szerbiai” kifejezés! Minden hazai párt ugyanazt a nemzeti kommunizmust képviseli, ennek ellenére mégsem tudnak konszenzusra jutni több kérdésben sem.
A politológusok azt mondják, hogy egy modern párt mindig a társadalom egy részét képviseli, soha nem az egészet, tevékenységével mégis az egészre kíván hatni. A szerbiai politikai pártok tevékenységüket egy adott társadalmi rétegre korlátozzák, ami a bolsevik típusú pártokra volt jellemző. Többek között ezért lehetetlen Szerbiában az értelmes politikai kommunikáció. Oly hatalmas szakadékok vannak a különböző szubkultúrák között, hogy azokat az ilyenfajta párbeszéddel -- vagyis annak hiányával -- lehetetlen feloldani. A választópolgárok nem tudnak igazán különbséget tenni párt és párt között. A választópolgárok politikai kultúrája abban merül ki, hogy azt mérlegeljék, éppen milyen érdekek fűzik egy adott párthoz. Az átlagemberek nagy többsége el sem megy szavazni.
Van Szerbiában a választóknak egy jól szervezett rétege, mely minden alkalommal egy adott radikális pártra szavaz, azonban ennek a tömegnek a politikai kultúrája ellentmondásos módon éppen a politika iránti érdektelenségből, a hagyományos nyugati értékek tagadásából táplálkozik.