A minőségi terméknek mindig akad gazdája

A minőségi terméknek mindig akad gazdája

A régi, hagyományos mesterségekről szóló sorozatunkban eddig főleg idős(ebb) mesterembereket mutattunk be, a zentai Rác Szabó Tibor viszont a huszonévesek sorába tartozik.

1990-ben született, a szakmája villany- és biztonságtechnikairendszer-szerelő, ám magas szinten műveli a nagyapjától tanult kosárfonást is. Ezenkívül a zentai Rozetta Kézműves Társaság alelnöki teendőit is ellátja. 

Tibor már ízig-vérig a számítógépes generáció tagja. Beszélgetésünk során szóba kerül a világháló, melyről ötleteket lehet meríteni, valamint az a Facebook-csoport, ahol a környező országokban élő kosárfonók osztják meg egymás között a kézműves-foglalkozás újdonságait.

— Óvodáskorom óta érdekel ez a mesterség, a nagyapám, Hanák Kálmán ugyanis kosárfonó volt. Átjárogattam hozzá a műhelybe, figyeltem, hogyan dolgozik, besegítettem a kisebb kosarak készítésébe. Később, ahogy nőttem, előbb a fonott tárgyak aljának megkötését sajátítottam el, majd a kisebb kosarak következtek. Felsőskoromban már összetettebb dolgokba is bele mertem vágni, de a nagytatám halála után egy időre abbahagytam ezt a tevékenységet. A kertészeknek hiányzott nagyapa munkája, mert sok virágkosarat vásároltak tőle, ezért felkerestek, és érdeklődtek, megpróbálnék-e nagyapa helyébe lépni. Hozzákezdtem, és eladható kosarak kerültek ki a kezeim közül, ezért úgy döntöttem, az iskolai feladataim mellett ezt a munkát is elvállalom. Felkerestem Újházi László kosárfonót. Sokat segített nekem, folytatta az oktatásomat, mely a nagyapám távozásával félbeszakadt. Megtanított például arra, hogyan kell az üvegeket vesszővel befonni, miként szeghetem el a kész munkákat, nehezebb fonási módokat is mutatott. Sokat fejlődtem, egyre szebb alkotásaim születtek. Aztán jöttek a különféle kiállítások, rendezvények, ahol „bemutathattam” a tudásomat. Elkezdtem vásárokon árulni, és a mai napig eljárok, habár egyre kevesebb időm van rá. Minden évben részt veszek a MIRK-en, az idén megkaptam a legrangosabb elismerést, a Nagymesteri Nívódíjat.

* Mi az oka annak, hogy a kosárfonást csak hobbiszinten műveled? Nem lehet megélni belőle?

— Véleményem szerint meg lehetne élni belőle, de sok munkát igényel. A folyamat ugyanis a vessző termelésével kezdődik. A növényt egész nyáron gondozni kell, igényli a permetezést, aztán, amikor az első fagy megcsípi a levelét, levághatjuk. Következik a válogatás, a kévézés, tavasszal pedig a vessző kifőzése. Az utóbbi hét-nyolc órán át tart, majd szétbontjuk a kévéket, a vesszőknek egyenként lehúzzuk a haját, és az egészet megszárítjuk. Így lesz a nyersanyagunk fehér színű, jó minőségű és időtálló, mivel a rovarok is elkerülik. Az elkészült termékekért nem tudunk akkora összeget elkérni, amely fedezi a ráfordított munka értékét, arról nem is beszélve, hogy a kínai üzletekben minden jóval olcsóbban beszerezhető. De ez nemcsak a kosarakra jellemző, hanem a többi kézművestárgyra is, hiszen a reális árat senki sem tudja megfizettetni. Nekem van „rendes” munkahelyem, villamossági főiskolát végeztem, de a kosárfonást természetesen nem szeretném abbahagyni. Régebben több időt fordíthattam az értékesítésre, most viszont már csak a zentai vásárokra, fesztiválokra járok, és kiállításokon veszek részt. A kézművestáborokban nagyon népszerű ez a foglalkozás, hiszen a gyerekek némi segítséggel viszonylag gyorsan elkészítenek egy kis kosarat. Néha annyi meghívást kapok, hogy nem is jutok el mindenhova.

* Mennyire változik a kosárdivat, és akadtak-e már érdekes, különleges megrendeléseid?

— Én most már inkább csak az üvegeket szeretem fonni, illetve díszkosarakat kötök, de kollégám, a törökbecsei Seregély Endre — ő és a családja egyébként ebből élnek — klasszikus piaci kosarakat is készít, melyeket a hölgyek még mindig kedvelnek. Igen, voltak különleges kérések, viszont nekem is szoktak lenni ötleteim, melyeket szeretek megvalósítani. Az egyik kollégámnak, aki most Pesten egy eléggé híres zenekarban dobol, régebben a születésnapjára készítettem egy teljes dobfelszerelést. És olyan is volt, hogy fából kivágtam a gitár- vagy a hegedűformát, a tetejét pedig bemunkáltam vesszővel. Ez a termék igen keresett volt, a fiatalok születésnapokra vásárolták.

* Ha valaki most akarna hozzákezdeni a kosarassághoz, mekkora befektetésre van szüksége? 

— A kezdéséhez nem kell sok pénz, a munka kevés szerszámot igényel, inkább kézügyességre és kitartásra van szükség. Sokat kell próbálkozni, tanulni, hogy olyan kosarat tudjunk készíteni, amellyel nem kell szégyenkeznünk a vevők előtt. Állítom, hogy rögtön az elején senkinek sem sikerül, hiszen mint minden szakmában, itt is a gyakorlat teszi a mestert. A világháló sokat segít, az érdeklődők videókat találhatnak az önképzéshez. A Facebookon van egy csoportunk, melynek vajdasági, magyarországi, felvidéki és erdélyi kosárfonók a tagjai. Itt osztjuk meg egymással az ötleteket, illetve tesszük közzé az újdonságokat. Magyarországon még oktatást és továbbképzéseket is szerveznek, de nálunk nincs ilyesmi. Zentán most rajtam kívül szinte senki sem foglalkozik kosárkötéssel, a vásárokon is leginkább hárman vagyunk mesterek, a többiek viszonteladók. Hogy rontják-e az üzletet? Én úgy gondolom, a minőségi, szép terméknek mindig akad gazdája, akkor is, ha egy kicsit drágább. Vannak vásárlók, főleg idősebb személyek, akik jól megnézik, mire adják ki a pénzüket. Megnyomkodják a kosarat, hogy valóban olyan stabil-e, mint amilyennek látszik, figyelnek a fonatok szépségére, és ellenőrzik, hogy a vessző ne legyen csomós, mert ez mind fontos szempont.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A hagyományőrzés jegyében
Riport
  • Mór Gábor
  • 2018.11.14.
  • LXXIII. évfolyam 45. szám
Sulisztár
Riport
  • 2018.11.11.
  • LXXIII. évfolyam 45. szám
Facebook

Támogatóink