A mindennapok hőseinek világa

A mindennapok hőseinek világa

Van valami bejelentenivalója? Ezzel a címmel készített előadást Csernik Árpád, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának színművésze. A darab, amely a művész szerint a monodráma és a stand up comedy keveréke, Szerbhorváth György szövege alapján állt színre. Ősbemutatója Kishegyesen volt, és a tervek szerint más vajdasági települések nézői is megtekinthetik.

A Van valami bejelentenivalója? — mint tudjuk, ezt a mondatot leginkább a portások és a határőrök kedvelik — tipikus vajdasági élethelyzeteket és embereket mutat be, igencsak szókimondóan. Számba veszi a múltat, amely sohasem volt igazán vidám, de ennek ellenére nem összeborulva sírni hívja a közönséget, inkább szórakozni, nevetni önmagunkon.

— Én nem akarok senkiben nagy megrázkódtatást vagy lelki viharokat előidézni — mondta Csernik Árpád, akivel a csókai fellépése után beszélgettem. — A kisemberek sorsát szeretném megörökíteni, egyszerűen azért, mert megérdemlik. Minden csata után, amikor a hősök vagy győztek, vagy vesztettek, esetleg ottmaradtak a csatatéren, voltak olyanok, akik eltemették a holtakat, tovább élték az életet, viselték a győzelem dicsőségét vagy a kudarc terhét. Mi sem a legendákban élő hősöknek, hanem a kisembereknek, a mindennapok hőseinek a leszármazottai vagyunk. Engem már régóta foglalkoztat az ő világuk, hogy velük mi történik, hogyan élik meg a dolgokat. Ebben a témában csak ez a komoly, az összes többin lehet szórakozni. De ki máson is tudna az ember leginkább nevetni, ha nem önmagán?

• Te sem vagy siránkozó típus?

— Az biztos, hogy nem vagyok olyan ember, aki feladja. Nem vagyok harcos típus, de kitartóan végigcsinálom, amit szeretnék. Horváth Lehel barátom gondolata, hogy tudni kell elengedni is a dolgokat. Tudni kell egy pillanatban azt mondani, hogy ezt már nem éri meg csinálni. Ezt szeretném megtanulni, de nem mindig sikerül.

• A darab elején a saját neveden mutatkozol be, vagyis összemosod azt, amiről beszélsz és a jelenlegi önmagadat. Ezzel mi a cél?

— Ezzel is a kontinuitást, a folytonosságot szeretném kifejezni, a létet, melyet mi is olyan jelentéktelen kisemberektől kaptunk, amilyenek mi magunk is vagyunk, és amelyet nyilván mi is továbbadunk a mi utódainknak. Én is egy állomás vagyok ebben a sorban. Mindenki abban bízik, a gyermekei nagyobbak, értékesebbek és fontosabbak lesznek, mint ő maga, de ezt csak utólag lehet summázni. Semmivel sem tartom magamat többnek vagy kevesebbnek azoknál a „hősöknél”, akiket felsorakoztatok. Sőt, a magam módján én is megharcolok azért a létért, amely nekem jutott.

• A darab az itt maradásról szól, sokszor halljuk benne, mindenki maradjon ott, ahol van. Hogy pontosan idézzek: „Én azt mondom, mindenki maradjon a valagán, mert aki egyszer megindul, az sose találja meg a helyét.” Vagy a Tamási Áron-parafrázis: „Azért vagyunk valahol a világon, hogy ott legyünk, ahol vagyunk. Nem pedig máshol...”

— Mindenképpen erről szól. Én pozitív ember vagyok, pozitív üzenetet akarok közvetíteni. Azt akarom mondani mindenkinek, hogy élni mindig jó. Habár már ódivatú rájuk hivatkozni, a Hemingway-hősök számomra továbbra is meghatározóak. Például az öreg halász, akitől azt tanultuk, hogy nem szabad feladni. A kitartást, az életösztönt, a tevékeny létet szeretném propagálni. Mert hol máshol tudna az ember önmaga lenni, mint a szülőföldjén? Egy MLM-bemutatón hallottam, hogy a 21. században nincs többé gond, csak kihívás, az pedig acélosít.

• Mennyire voltál benne a szöveg születésében?

— Az alapötlet kidolgozásában benne voltam, de a megírása már nem rám tartozott. Nagy szívfájdalmam volt viszont, amikor időbeli „húzásokat” kellett végezni rajta. Az előadás mintegy nyolcvanperces, a nyersanyag azonban ennek a kétszerese volt, vagyis csodálatosabbnál csodálatosabb poénok maradtak ki.

• Ma már gyakoriak a „színpadon ülős” előadások, de nálad a közönség — klasszikusan — a nézőtéren foglal helyet.

— Nem kamaradarabnak szántam, a nagyközönséghez akartam szólni. Eddig telt házzal játszottam, sokan voltak rám kíváncsiak. Ez a Népszínház produkciója, rajta van a repertoáron, tájolni is szeretnék vele. Azt tapasztalom, hogy az előadás megszólítja a nézőket, én pedig szeretem szórakoztatni az embereket, hivatásomnak tartom, hogy mosolyt csaljak az arcukra. De az is a létformám, ahogyan az egész végződik: „Van valami bejelentenivalója? Nekem mindig lesz!”               

Névjegy:
A topolyai származású Csernik Árpád 1973. július 18-án született Belgrádban.

Az Újvidéki Művészeti Akadémia Drámai Tanszakán diplomázott. Először az Újvidéki Színházhoz, majd 2002 őszén a szabadkai Népszínház Magyar Társulatához szerződött. Ezenkívül játszott a Tanyaszínház, a Kosztolányi Dezső Színház, az Užicei Népszínház, a Zombori Népszínház, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház és a Pozorište Mladih, valamint a szabadkai Népszínház Szerb Társulatának előadásaiban is. Pályája során több mint hatvan bemutatója volt.

Az utóbbi évek jelentősebb színházi szerepei: Shakespeare: Vízkereszt vagy bánom is én (Malvolio), Zalán Tibor: Amese marad (Sándor), Peter Shaffer: Equus (Frank), Háy János: A Gézagyerek (Banda Lajos), Zágon—Nóti—Eisemann: Hyppolit, a lakáj (Schneider Mátyás), Ibsen: Nóra (Krogstad), Csehov: Cseresznyéskert (Lopahin), Andrić—Zalán: Aska és a farkas (Kövér vadász), Szirmai—Bakonyi—Gábor: Mágnás Miska (Korláthy), Biljana Srbljanović: A halál nem bicikli (hogy ellopják tőled)(Ropac), Brestyánszki B.R.: Vörös (férfi).

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink