A migránsokról — két kulcsszó segítségével

A migránsokról — két kulcsszó segítségével

A Magyar Mozgalom és a Zen Kávézó és Coctail Bár közös szervezésében A migráció sötét démona címmel tartottak vitafórumot Zentán. A rendezvény vendége Perák Zsuzsanna szociális munkás, a budapesti Menedék — Migránsokat Segítő Egyesület munkatársa és dr. Hódi Sándor pszichológus, társadalomkutató, író volt. Az alábbiakban a csaknem kétórás beszélgetés rövidített, szerkesztett változatát olvashatják.

— Hogy a téma kapcsán egyes hírcsatornák mit közölnek, mi ömlik ránk az internetről, azt mindannyian tudjuk, látjuk, azért felesleges volna egy beszélgetős estre egybegyűlni — mondta bevezetőjében Kókai Péter újságíró, az esemény moderátora. — Éppen ezért két új dimenzióval szeretném bővíteni értekezésünket. Az egyik, hogy vajon mi az, amit nem láthatunk, mennyiben torz a médiában megjelenő kép. Vajon milyen háttér-információkat tud nekünk adni egy olyan ember, aki intenzív, közvetlen napi kapcsolatban van magukkal a menekültekkel. A másik, hogy a migráció kapcsán ne róluk, hanem magunkról beszéljünk: ez a jelenség mennyiben befolyásolja a mi érzelmeinket, a mi lelkünket, milyen érzéseket, félelmeket ébreszt bennünk?

Az egyik kulcsszó: a félelem

Perák Zsuzsanna: — Nonprofit szervezetként 1995 óta működik a Magyarországon bejegyzett, kizárólag migránsokkal és menekültekkel foglalkozó Menedék egyesület. Különböző helyszíneken vagyunk jelen, jómagam is terepen, befogadó állomásokon dolgozom, immár tizenhárom-tizennégy éve. Én csak arról tudok beszélni, amit az eddigi munkám során tapasztaltam. Amit a médiában lehet látni, az a tömegre vonatkozó általánosítás. Amikor viszont kimegyünk az érintett emberek közé, és van esélyünk megismerni az egyént és a hátterét, elbeszélgetni vele, meghallgatni, miért indult el, mi a célja, akkor egy teljesen más kép alakulhat ki bennünk. Én ilyenkor már nem a tömeget látom, de megértem azokat is, akik megfogalmazzák a kérdéseiket: miért jönnek ide ezek az emberek, miért nem maradnak otthon, kell-e tőlük félni? A hétköznapi emberben valóban kelthetnek félelmet a menekültek, mert nem tudja, kik ők, mi a szándékuk. Ők viszont ugyanezekkel az érzésekkel küszködnek, hiszen idegen országba érkeznek, nem sejtik, az ottaniak hogyan fogadják őket, segítenek-e nekik, vagy inkább elutasítóak lesznek.

Hódi Sándor: — Fokozott jelentőséget tulajdonítunk annak, ahova születtünk, azoknak az embereknek, akik körülvesznek bennünket, annak az életformának, kultúrának, nyelvnek, amely hozzánk kötődik, mert ez az ember biztonságérzetének az alapja. A közösséghez ragaszkodva próbálunk bátorítást, biztatást, védelmet remélni, és ha ezt valamilyen veszély fenyegeti, akkor fokozódik bennünk a szorongás. A haladó világ mára ott tart, hogy ezeket a közösségeket szét kellene verni, mindent, ami az egyén útjába áll, fel kell morzsolni. A cél egy tömegtársadalom kialakítása, ahol mindenki atomként, egyedül, magára hagyatva él, de meggyőzik róla, hogy mindenkinek egyformák a lehetőségei, és megvalósíthatja önmagát. A tömegtársadalmak pszichológiája, ideológiája, politikája azt sulykolja belénk, hogy a pénz, a javak, a kütyük adnak értelmet és tartalmat az életnek. A közösségben nevelkedett ember viszont egy más értékrendet vall, és fokozott szorongással, félelemmel reagál minden machinációra, mely ezeket a kapcsolatokat veszélyezteti. Mivel a kelet-európai országokban még megvannak a közösségek, az emberek rettegnek a nagyarányú idegen emberanyag beáramlásától. Attól tartanak, semmivé válik a kultúrájuk, és vele együtt a saját énjük is.

A másik kulcsszó: a veszély

Perák Zsuzsanna: — Az én tapasztalataim alapján ezek az emberek nem veszélyesek. A munkám során még nem fordult elő, hogy bárkinél lőfegyver volt, vagy ártó szándékkal fordult felénk. Az utóbbi néhány hónap történései, amikor valóban nagy tömegben érkeztek migránsok Magyarországra, más helyzetet idéztek elő. Én azonban akkor sem éreztem, hogy félnem kellene, amikor a napi 10-12 000-es létszámot is elérte a számuk. A tömeg látványa lehet ijesztő, de tudom, ha odamegyek, és beszélgetni kezdek az emberekkel, mindig pozitív visszajelzést kapok tőlük. Ha a bennük lévő feszültséget sikerül enyhíteni, akkor nincs az az érzésük, hogy valamitől meg kell védeniük magukat. Ha hagyunk nekik időt, hogy megismerjenek bennünket, és rájöjjenek, hogy nem akarunk rosszat, akkor már nem elutasítóak. Gondoljunk csak bele: elhagyják a hazájukat, a megszokott közegüket, a kultúrájukat, és csak akkor érzik magukat biztonságban, ha ragaszkodhatnak ahhoz, ami az övék, ami még megmaradt nekik: a hitük és a szokásaik. Azok az emberek, akik nagy tömegekben érkeztek, a szó jogi értelmében nem menekültek. A nemzetközi és a magyarországi jog is azt nevezi menekültnek, akinek, ha visszatérne a hazájába, veszélybe kerülne az élete. Csak ezek a személyek jogosultak a nemzetközi védelemre. Aki ezt megkapja Magyarországon, annak az integrációját és az ezzel járó minden költséget EU-s pályázatokból fedezi a magyar állam vagy a különféle szervezetek. A nagy tömegben érkezőket inkább migránsoknak nevezném. Vannak közöttük olyanok, akik a jobb élet reményében jönnek, mert azt képzelik, hogy Nyugaton minden nagyon jó, egy részük viszont valóban háborús menekült, és ezekkel a személyekkel foglalkozni kell. Emberileg meg tudom érteni a gazdasági menekülteket is, de őket a menekültügyi elbírálás után vissza fogják küldeni a saját országukba.

Diploma és élettapasztalat

A vitafórum végén rövid beszélgetésre kértem az est egyik vendégét. Perák Zsuzsanna Topolyán született, 1998-ban vándorolt ki a családjával Magyarországra.

— A délszláv háború időszakában kevés olyan vajdasági ember volt, aki ne került volna valamilyen módon kapcsolatba a meneküléssel vagy a menekültek kérdésével. Én is azt gondoltam, hogy az idetelepítettektől félni kell, mert olyasmit hoznak magukkal, amit én nem ismerek. Magyarországon kerültem először kapcsolatba a menekültüggyel, ott kezdtem vele igazán foglalkozni. Sokat tanultam, és teljes mértékben felülbíráltam az addigi álláspontomat.

* Itteni menekültekkel is foglalkozott?

— Igen, dolgoztam azokkal az emberekkel, akik 1999-ben a bombázás miatt hagyták el a hazájukat, Vajdaságot, Szerbiát, Koszovót. 

* Mennyiben különbözött az a helyzet a mostanitól?

— Én az egészről egyszerűen gondolkodom, mert mindenekelőtt az embert keresem, aki a történet folytatását hozza magával. Ebből a szempontból nekem ez a helyzet sem más, mint a korábbi, ezek is ugyanolyan emberek, mint azok, akik korábban érkeztek.

* Milyen érzésekkel jött ma erre a beszélgetésre, volt-e félelme, hogy a közönség esetleg ellenségesen fogadja?

— Félelem nem volt bennem, mert a különböző véleményekhez mi már hozzá vagyunk szokva, régóta kapunk hideget és meleget egyaránt. Egyébként mindenkinek jogában áll a saját véleményét kialakítani, és addig jó, amíg az embereknek van véleményük egy-egy kérdésben. Ezért próbáltam arra kitérni, hogy a jogi alapot kell figyelembe venni, mert ha az már megvan, akkor tiszta a helyzet. Nekünk is ez a legnehezebb, mert el kell fogadtatnunk, hogy aki nem jogosult a menekültstátuszra, az nem kaphatja meg a támogatást és a védelmet. Persze, ezeknek az embereknek is próbáljuk megkeresni azt a jogi utat, amellyel segíteni tudunk. Én hivatásnak tekintem a munkámat. Tudja, az úgy van, hogy az iskola ad egy diplomát, az élet meg hozzáteszi a tapasztalatot.


Szögi Csaba felvételei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Várólistán
  • Sass László
  • 2016.09.19.
  • LXXI. évfolyam 37. szám
Eszmefuttatás egy soha — véglegesen — le nem zárt témáról
  • dr. Német László SVD, nagybecskereki püspök
  • 2016.09.12.
  • LXXI. évfolyam 36. szám
Facebook

Támogatóink