A mézhangú énekes

A mézhangú énekes

Ki ez a fekete, „jazzkalapos” férfi, akinek a hangjától mindenki elolvad, s aki két Grammyvel büszkélkedhet?

A teámat mézzel iszom. A mézet minden formában szeretem. Akkor is, ha valaki torkából árad kifelé. Már letettem róla, hogy eljutok a koncertjére, amikor telefonált az öcsém: „Halló. Nincs kedved eljönni velem Gregory Porter koncertjére? Nyertem két VIP-jegyet.” Erre nem lehet nemet mondani! De ki is ez a fekete, „jazzkalapos” férfi, akinek a hangjától mindenki elolvad, s aki két Grammyvel büszkélkedhet? Korunk egyik legkeresettebb jazzénekese. Egy nagy mackó.

 


A buszon zötyögök Belgrád felé. Négy óra az út, és csak egyszer robbanunk le útközben. Átszállunk. Fülemben a Folyékony lélek (Liquid spirit). A színpadon fogunk ülni, jó lenne idejében odaérni. Most akkor ez olyan, hogy egy kicsit minket is néz majd a közönség? Esik az eső. Fáradt vagyok. Elázok. De odaérek. A színpadra. És akkor lemennek a fények a közönség sorairól, felénk fordulnak a reflektorok (éppen csak annyi, amennyi még nem zavaró), megpendül a nagybőgő húrja, leütve az első billentyű a zongorán, a Hammond orgona is megszólal (mennyire más élőben ez a csodálatos hangszer, mint lemezen!), és belép ő.


A szerző fotói

Kezét úgy lógatja maga mellett, mintha többkilós súlyok húznák a föld felé, és elkezd énekelni. Ez a bariton hangú, nagy medve a híres, fülére húzott sapkájában. Kezéről leesnek a súlyok, magasra emeli, távoli szférák felé fordítja tágra zárt szemét, és már nem vagyok fáradt. És biztos vagyok benne, hogy az eső is elállt odakint, és a nap (hold?) kikukucskált egy felhő mögül, mert ezt még ő is szeretné hallani. Klasszikus jazzdallamok csendülnek fel a Dom Omladine színpadáról, gyönyörű szövegek, profi zenészek, mosolyognak ők is, miközben játszanak. Egy óriási ember, még nagyobb hanggal, egy óriási lélek és szív. S ez hallható. A koncerten helyet kapnak a balladák és a pörgősebb, funky stílusú dalok is, viszont amit hazaviszek, az mégis egy zene nélkül induló szám, a When Love Was King, melybe oly finoman úsznak be a hangszerek a második versszak után, hogy alig vesszük észre.

Gregory Porternek már az első albuma, a 2010-ben kiadott Water is Grammy-jelölést kapott, 2014-ben viszont a harmadik albuma, a Liquid Spirit el is nyerte a Grammy-díjat a legjobb énekes jazzalbum kategóriában. 2015-ben a Jazz FM Awardson másodszor is elnyerte Az év nemzetközi jazzművésze díjat. „Egyértelműen jazzénekesnek tartom magam, viszont élvezem a bluest, a southern soult és a gospelt is. Ezek mind utat találnak maguknak a zenémben. És mindig kihallom őket a jazzből” — mondta. S mi is kihalljuk. Elrepít bennünket abba a templomba, ahol a gospelkórus Istent dicséri, ezután visszarepít bennünket a csendes, kis szobába, a gőzölgő tea mellé, édes-bús őszi estékbe, majd továbbrepít egy New Orleans-i kis kocsmába, melyben Nat King Cole és Joe Williams énekelnek, de nem látni őket a cigarettafüsttől.

Nate Chinen írta a New York Timesban: „Gregory Porterben megtalálható minden, amit egy férfi jazzénekestől elvársz, és egy-két olyan dolog is, amelyről nem is tudtad, hogy elvárod.” Dee Dee Bridgewater jazzelőadó pedig ekképpen méltatta: „Régóta nem volt ilyen férfi jazzénekesünk. Szerzeményei is gyönyörűek. Csodás történetek mesélője.”

A koncert után továbbmegyünk, találkozunk vele, hiszen a VIP-jegyhez ez is jár. Éppen vacsorázik. Bemutatkozunk. Elmondjuk, mennyire szeretjük a zenéjét. Csak mosolyog és bólogat. Köszöni. Nem bőbeszédű. Nem harsány. A szervezőknek sikerül még egy közös dalra rábeszélniük a koncertet követő jam sessionön, s a belgrádi zenészek élvezettel játsszák alá a dallamot. Mi sem bánjuk, hogy hajnali ötkor érünk haza, és csak három órát fogunk aludni. Ez ilyenkor nem számít.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Zenei újdonságok
Zene
  • Zvekán Péter
  • 2018.11.13.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Kárpát-medencei Magyarok Zenéje
Zene
Facebook

Támogatóink