A fenti sorok fényében azt gondolom, hogy azoknak a még élő, vagy sajnálatos módon eltávozott hírességeknek, akikről hétről hétre papírra vetek néhány sort itt, a Sztárportréban, valamilyen — olykor észrevétlen — módon a mi életünkhöz is közük van. Mindannyian világjobbító gondolatokkal kerültek ugyanis rivaldafénybe, ebben a kaotikus univerzumban, melynek mi is alkotórészei vagyunk. Mai történetem főszereplőjét is ilyennek ismerhette meg a nagyérdemű. Sosem volt tipikus mozisztár, ez mégsem riasztotta el attól, hogy színésznek álljon. Pályája elején öccse javasolta neki, hogy járjon el filmforgatásokra, hátha valaki összetéveszti Orson Wellesszel, és munkát ajánl neki. Richard Attenborough közvetlenül a második világháború előtt jelentkezett a brit Királyi Művészeti Akadémia színművész szakára, majd egy időre felfüggesztette tanulmányait, hogy az angol légierő kötelékében szolgálhassa a hazáját. A világégés alatt számos bevetés alkalmával repülhetett együtt az akkorra már befutott amerikai csillaggal, James Stewarttal. Közös küldetéseik során Jimmy sokat mesélt bajtársának Hollywood csillogó, ám olykor kegyetlen világáról, ami még jobban felkeltette az ifjú kolléga érdeklődését a mozgókép iránt. 1942-ben Richard — két felszállás között — egy aprócska szerep erejéig feltűnt a Rendületlenül című drámában, aminek köszönhetően a londoni színházi élet egyik legnagyobb tekintélyű előadója, Noel Coward felfigyelt tehetségére. 1947-ben a Brightoni szikla című krimi főszerepével pedig végérvényesen bizonyította, hogy színésznek született. Alakításának hála olyan immár klasszikus remekekben is számítottak rá, mint A nagy szökés, a Dr. Dolittle vagy a Brannigan, melyben John Wayne volt a partnere. A hetvenes évek végére belefáradt abba, hogy folyton mások instruálják, ezért úgy döntött, hogy a felvevőgép mögött is kipróbálja magát. Első rendezése, az 1977-ben bemutatott A híd túl messze van című háborús eposz azért is számított óriási vállalkozásnak, mert az évtized jeles színészei mind szerepeltek a filmben. A képírás gondolata egyébként már a hatvanas évek eleje óta foglalkoztatta, miután ügynöke meglepte egy Mahátma Gandhi életéről szóló kötettel. Nagy nehezen rászánta magát a munkára, ám az évtized végére még a próbafelvételig sem jutott el, mivel producer barátai nem szívesen pénzelték ezt a kockázatos vállalkozást. A kudarcok ellenére mégsem adta fel, és házát, valamint egyéb értéktárgyait zálogba helyezve, bankkölcsön segítségével húsz évnyi várakozás után 1983-ban végre leforgathatta a Gandhit. A siker nem maradt el, hiszen az ötvenötödik Oscar-díj-átadó gálán az akadémia tagjai nyolc aranyszoborral jutalmazták meg ezt az életrajzi művet, egyebek között a legjobb filmnek és a legjobb rendezőnek járó elismeréssel. Érdekesség, hogy Steven Spielberg kedvéért 1993-ban újra a kamera elé állt, majd ugyanebben az évben segédrendezőként a Schindler listája elkészítésében is közreműködött.   

Richard Attenborough sosem akart újító lenni, csupán történetmesélő, aki tisztában volt a hetedik művészet hatalmával. Mégis azt vallotta, hogy egy képmesének elsősorban szórakoztatnia kell, és egyáltalán nem baj, ha ezt hanyag eleganciával fűszerezve, értelemmel teszi.