Mester és érdeklődők - Barát István fotója

A mohácsi Englert Antal népi iparművész hivatásszerűen foglalkozik busómaszkkészítéssel. Már gyermekkorában rabja lett ezeknek a félelmetes álarcoknak, faragásuk fortélyait pedig Kalkán Mátyástól, a népművészet mesterétől sajátította el. Munkái állandó magyarországi kiállításokon tekinthetők meg, de külföldön, például Hollandiában és Németországban is láthatóak voltak. A mester célja, hogy a maszkfaragás folyamatát, illetve a sokác szokásokat, a busójárás tradícióit minél több emberrel megismertesse. A Kígyó utcában levő műhelye, egyben bemutatóterme, nyitva áll a látogatók előtt. A helyiség falai és mennyezete zsúfolva vannak maszkokkal, mindenféle régi tárggyal és szerszámmal, kosszarv-gyűjteménnyel... Az előzetes bejelentkezés után szívesen várja az érdeklődőket, akik nemcsak élvezetes és színes előadását hallgathatják végig, hanem maguk is megpróbálkozhatnak a faragással.
- Igyekeztem megtapasztalni a mohácsi sokácok hagyományait, szokásait, mindennapi életét, mondavilágát. Ezáltal sikerült kialakítanom egy olyan látásmódot és formavilágot, amely ötvözi és tiszteli a hagyományt. Munkámban a legfontosabb elvnek azt tartom, hogy a néphagyomány, a népművészet valódi értékeit kell megőriznem, átmentenem korunknak - vallja magáról.
Arra a kérdésre, hogy családi hagyomány, illetve apáról fiúra szálló mesterség-e a maszkfaragás, nemmel válaszolt.
- A maszkot valamikor mindenki magának faragta ki. Ez annyira egyszerű tevékenység volt, hogy nem is fordítottak rá kellő figyelmet. Éppen ezért nem is tudjuk, milyen az igazi maszk. Nagyon sokáig csak a pécsi etnográfusok gyűjtötték és próbálták feldolgozni ezt a témát, Mohácson nem foglalkoztak vele, mert természetes dolognak tartották. Az a baj, hogy egy időben annyira elsilányult az egész, hogy gyakorlatilag nem voltak funkcionáló maszkok, szinte deszkadarabokká váltak. Tulajdonképpen nem is az alapok megtanítása a nehéz, ahhoz bárkinek elegendő két hét, hanem a gondolkodásmódnak az elsajátítása. Ennek egyszerű, primitív faragványnak kell maradnia. A tanulók nagy része azt hiszi, mindenáron hibátlan vonalakat kell farigcsálnia. Csakhogy abból soha nem lesz olyan maszk, ami egy busó arcára kerülhet. Matyi bácsi, az én tanítómesterem, arra törekedett, hogy megértesse a tanulóival, lehet ezzel pénzt is keresni, de nem az a fő cél. Az a baj, hogy egyre többen hajlandóak giccset gyártani - mondta Englert Antal, és leakasztott a falról egy maszkot:
- Ez giccs! A hatvanas években több száz darab készült belőle. Szép piros, fényes, lakkozott, rászögeltek két tehénszarvat, és 800 forintért árulták, ami akkor nagy pénz volt.
* A busójárás mára hatalmas idegenforgalmi rendezvénnyé vált. Ez nem homályosítja el a hagyományokhoz való kötődését?
- Nem, de csak akkor, ha a közönség is megérti a céljait és a részesévé válik. El kell hinnünk, hogy a vigadozás és az együttlét erőt ad. Ennek a gyökerei egy népcsoportnak a hitébe vannak ágyazva, ezt kell segítenünk és átvennünk. Én is sváb gyerek vagyok, nem sokác, de tisztelettel fordulok az ő nyelvük, szokásaik, táncuk, életfelfogásuk felé, és befogadtak. Segítenek nekem és én is segítem őket. A hitelességre nagyon kell figyelni és ennek a műhelynek éppen ez az egyik feladata. A tanulóknak azt próbálom meg átadni, hogy vállalják a hibáikat, mert ha ezt meg tudják tenni, akkor erősödnek. A mai gyerekekkel nehéz megértetni, hogy az erő nem egyenlő az erőszakkal, a szabadság a szabadossággal, de igyekszünk.
Habár a busóknak nincs fegyverük, Englert Antalnak fegyvermesteri oklevele is van. Munkái elismeréseként kapta a Budapesti Hadtörténeti Múzeumban a Fegyvermesterek fortélyai című kiállításon, ahol az általa készített busómaszkokat pszichológiai fegyverként értékelték.