Meggyőződésem, hogy nem azért ítélték el Strasbourgban Magyarországot, mert a Sargentini-jelentés megszületett, hanem azért írták a jelentést, hogy elítélhessék Magyarország politikáját.

Ha halat akarsz fogni, gondolkozz úgy, mint egy hal

A fenti mondás nekem azt jelenti, hogy a siker kulcsa, hogy a másik felet is meg kell érteni. A megértés nem egyenlő azzal, hogy el is fogadom az érvelését, ítéletét. Ilyen hozzáállással néztem a bevándorláspártiak felszólalásait is. Kevés volt a visszafogott beszéd, és viszonylag sok a szenvedély. Érdekes, hogy a tárgyilagosságot és a józan észt dicsérő, liberális értékeket valló képviselők milyen könnyen dobták sutba ezeket az egyébként tisztelhető elveket. Bizony egy másikat is megszegtek, hiszen előkerültek minősíthetetlen szavak is, melyekkel a velük szemben ülő embert illették, nem pedig a vita tárgyáról beszéltek — ami szintén egy liberális elv. Sőt, azt sem tekintették „enyhítő körülménynek”, hogy Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke azzal tisztelte meg az Európai Parlamentet, hogy elment, noha nem volt kötelessége ezt megtenni.

Aki szenvedélyes — és azokban a kérdésekben, amelyek személyesen érintenek bennünket, a legtöbben azok vagyunk —, nem tud egyúttal tárgyilagos is lenni. A szónokok nagy része nem is volt az. Így az a kérdés, hogy miért hangzott el olyan kevés érvelés és olyan sok érzelemmel teli mondat. Keresztényi szeretetből, hazaszeretetből, Európa szeretete miatt? A liberális gondolkodás az elvek racionális végiggondolására esküszik, és nem a szenvedélyre. Vajon mi volt az indulatosan elítélő felszólalók motivációja? Azt hiszem, hogy tudom a választ.

Európa nyugati fele az ún. jóléti társadalmakban elszakadt az emberi élet alapját adó viselkedéskultúrától. És itt nem a nyakkendős, öltönyös etikettre gondolok, ez részben megmaradt látszatnak. Az átlagos európai politikus vélhetően a saját ügyeivel foglalkozott, melyek közül bizonyára az egyik legfontosabb az újraválasztása volt. Közben az európai polgárok is a saját ügyeiket intézték, vagyis megpróbáltak megfelelni a közhangulatnak, ám a közhangulatot nem a közösség diktálta, hanem a média, így kikopott az értékek közül, hogy a nőkkel kíméletesen és nagy tisztelettel bánjanak, hogy a gyermekek megszületését nagy örömmel várják, és ne gondot lássanak benne. Mondjuk ki: a „nyugati élet” nem életközpontú, hanem vagyon-/pénzközpontú. Az egyre gyorsabban forgó tőke pedig a természetéből adódóan mindent akar, és mindent rögtön. Az, hogy olyan törvényeket hoztak meg, amelyek a nők jogait védik, éppen arra világít rá, hogy valójában milyen kiszolgáltatottak ebben a szüntelen pénzhajhászatban, mely a mai kapitalizmus jellemzője. És persze a férfiak is kiszolgáltatottak, sőt kevésbé is bírják ezt a helyzetet — ezt mutatják az önpusztító viselkedések statisztikái és az elhalálozási adatok is.

A demográfusok már harminc éve figyelmeztettek, hogy nem lesz jó vége annak, ha nem születik elég gyerek, tíz éve már egészen hangosan „kiabáltak”, de ez nem jutott el a politikum ingerküszöbéig, csak a GDP és a gazdasági mutatók számítottak. Mostanában történt, hogy az európai politikusok megnézték a népesedési számokat, és pánikba estek. Európa pillanatok alatt az aggastyánok kontinensévé válhat, ha valami nem változik. A vezetők saját lakosságukat már nem dolgoztathatják keményebben, és a nyugdíjkorhatárt sem emelhetik a végtelenségig. Kelet-Európából már kiszippantották a munkaerőt, de ez is kevés. A pánik rossz tanácsadó, viszont a helyzetet már annyira elrontották, hogy politizálásuk kapkodásba ment át, nem tudja a bal kéz, mit akar a jobb. A pánik miatt szenvedélyesek a bevándorlást pártoló politikusok, azt akarják, hogy nekik is, és az őket leváltani tudó szavazóknak is legyen nyugdíjuk, mert ha nem lesz… Nos, azt el sem merik képzelni. Ezért, ismét rövidlátóan, Afrikából és a Közel-Keletről akarnak embereket befogadni. Pedig tanulhattak volna évtizedekkel ezelőttről, amikor is azt láthatták, ahogy Ausztrália, az USA, Új-Zéland és Kanada, noha nem hibák nélkül, olyan embereket fogadott lakosai közé, akikről már akkor is tudható volt, hogy az ország hasznára lesznek. Ezt a kérdést a nem angolszász világ egyszerűen rosszul kezelte, elrontotta, és most kapkodásban van. Ez a bajuk a bevándorlást ösztönözni akaróknak.

A magyarországi logikátlanság

Az egyik felszólaló, Ujhelyi István a kokárdát használva kiemelkedően ízléstelenül sértegette a magyar miniszterelnököt, rajta kívül pedig más magyar képviselők is voltak, akik hozzá hasonlóan viselkedtek, és olyanok is, akik csendben megszavazták a jelentést. Az ennek hátterében álló motiváció megértése viszonylag egyszerű. Magyarországon még Kovács László egykori külügyminiszter, aki az európai intézményekben több tisztséget is betöltött, az első Orbán-kormány idején az egész pályás letámadás taktikáját hirdette meg. És ebben sikeres is volt az MSZP. Ekkoriban az állami televízió a kormány szócsöve volt, a kereskedelmi tévék pedig a chicagói iskola monetarista politikáját végrehajtó elit szócsövei, mindezt pedig az MSZP által vezetett kormány valósította meg. Tehát a médiakérdés megoldhatatlannak tűnt az akkori ellenzék számára, melyet a Fidesz vezetett. A mai kormánypárt annak idején polgári körökkel vágta át ezt a kibogozhatatlan csomót, majd médiát is szerzett (az állami csatornákat), illetve csinált magának (magántulajdonú és független médiumokat), de a magyarországi ellenzéknek még így is maradt felülete (külföldről pénzelt, valamint bizonyos magán- és független médiumok), melyet hatékonyan használ. Abba tehát, hogy most nem kontrollálhat minden csatornát, a mostani ellenzék sehogyan sem tud belenyugodni, nem tud önmagával sem elszámolni, és külföldön pocskondiázza az országát.

A jog jogtalansága

Nem nagyon értem, hogy a Sargentini-jelentés egyáltalán hogyan kerülhetett napirendre, hiszen formailag nem kielégítő. Ha az ember formailag nem megfelelő pályázatot nyújt be egy munkáltatónak, akkor az olvasás nélkül kerül a kukába. Márpedig Sargentini nem úgy jött és ment Magyarországra, ahogy kellett, nem állt szóba azokkal, akikkel kellett volna, és ez benne van a jelentésében is — mégis megtárgyalták. Ez jogtalannak tűnik.

Ezek után pedig egy régi szabályra hivatkozva (a tartózkodó szavazatok kérdése) ítélnek el egy országot egy olyan eljárásban, amilyenre még nem volt példa. Mindez nonszensz, ráadásul az ártó szándékot úgy próbálták beállítani, mintha az ország lakosságának szeretnének segíteni. Logikus logikátlanság.

Az idő múlik, a karaván halad, meglátjuk, mi lesz az elkövetkező májusban az európai parlamenti választásokon. Közben a majdan bizonyára leköszönő elit újabbnál újabb ötleteket talál ki.