A lehetetlent nem ismerő zsenik

A lehetetlent nem ismerő zsenik

A VIFÓ-konferencián Szenci Attila lendületes előadását hallgatva nem értettem, hogyan lehet huszonkét évesen céget nyitni.

A DotLab vállalat vezetőivel a hobbi és a munka szerencsés találkozásáról beszélgettünk.

Az OTP Bank és a Telenor szabadkai székháza közötti épületben bámulatos kilátása van a világra Szenci Attilának és Fejes Szilveszternek, akik elmondásuk szerint többet vannak együtt, mint a barátnőjükkel. Egy konferenciabeszélgetés előtt sikerült időpontot kapnom a szemtelenül fiatal cégvezetőkhöz, akik fáradtságot nem ismerve, irigylésre méltó tudatossággal dolgoznak a jövőjükért.

* Hogyan választottátok ezt a pályát?

Attila: — Hatéves voltam, amikor a szüleim beírattak egy PC-tanfolyamra, úgyhogy valójában egy született számítógépes ember vagyok. Mindig is szerettem a komputerrel és az IT-vel kapcsolatos dolgokat, hobbiként is ezek álltak a legközelebb hozzám, ezért számítógép-elektrotechnikusi szakon tanultam a szabadkai Ivan Sarić Műszaki Középiskolában. Ebben látom a jövőt.

Szilveszter: — Én az apai ágról kaptam egy kis löketet az informatika irányába. Amióta az eszemet tudom, azóta van otthon számítógépünk és különféle elektrotechnikai műszereink, úgyhogy már gyerekkoromban beleszoktam ebbe a környezetbe. Attilával ugyanazon a szakon fejeztük be a középiskolát és a Szabadkai Műszaki Szakfőiskolát is. Nekem nem is volt más pálya a tervben, egyértelműnek tartottam, hogy ezen az úton haladok tovább.


Fejes Szilveszter, dr. Pintér Róbert és Szenci Attila

* A főiskolai tanulmányaitok mennyire alapozták meg a vállalkozáshoz szükséges tudásotokat?

Szilveszter: — Az első évben sok olyan tantárgyunk volt, amelyet mi már elsajátítottunk a középiskolában, viszont a többi iskolából érkezőknek ez mind új volt, és nekik is meg kellett tanulniuk, úgyhogy az első év nem sok pluszt adott.

Attila: — A műszaki szakfőiskola sokkal inkább gyakorlati jellegű, mint elméleti iskola, és szerintem ez a lényeg. Nagyon nem bántam meg, hogy oda iratkoztam, mert sokkal nagyobb tudásra tettem szert, mint ha máshova mentem volna. Alapgond, hogy például Magyarországon tudósokat, feltalálókat szeretnének nevelni a hallgatókból, és nem azon van a hangsúly, hogy szakmailag fejlesszék a tudást meg az egyént, hogy mielőbb munkába állhasson.

Szilveszter: — És ez nem csak Szegeden van így. Néhány évben részt vettem a Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencián, és azt láttam, hogy a hallgatók többnyire kutatómunkával, vizsgálódással jelentkeztek, nem pedig gyakorlatias projektmunkákkal. Ha van megfelelő gyakorlatod, akkor előbb is találsz munkát.

* Ez az oka annak, hogy nem találtok kollégákat magatok mellé?

Attila: — A főiskolán sok olyan hallgatóval találkoztunk, akit nem is érdekelt igazán ez a terület. Sok mindent nem tanítottak meg nekünk, ezt mi magunk kísérleteztük ki. A saját magunk specializációját végezzük valójában.

Szilveszter: — Az a gond, hogy rajtunk kívül ilyesmivel senki sem foglalkozik Szabadkán. Elég komplex műveletekkel dolgozunk, ami az elektronikával kezdődik és elmegy a webig. Amíg az iskolákban a weboldalkészítést két-három programnyelvben tanítják, addig mi körülbelül tízet alkalmazunk.

* Ha valaki jelentkezne azzal a szándékkal, hogy szeretne nálatok dolgozni, akkor őt be tudnátok tanítani?

Attila: — Persze, az is a cél, hogy olyan diákokat „vadásszunk le” a középiskolai tanulmányaik végén vagy a főiskola elején, akikről tudjuk, hogy ez valóban érdekli őket, és akár a szabadidejükben is szeretik ezt csinálni.

* Hogyan valósult meg a vállalkozás elgondolásának ötlete?

Attila: — Már a főiskola alatt elvállaltunk bizonyos munkákat, és tíz hónapig dolgoztunk is egy cégben, ami nem volt rossz, viszont eltért a mi elképzelésünktől. Amit mi hobbiként űztünk, azt senki sem csinálta, nekünk pedig az volt a vágyunk, hogy a hobbink legyen a munkánk. Több projektumon is dolgoztunk pénzért, és nagyon megtetszett, hogy valójában a hobbinkkal tudtunk keresni. Elkezdtünk a cégnyitáson gondolkodni, melyet rajtunk kívül szinte senki sem tartott jó ötletnek, én azonban ragaszkodtam ehhez, mert ez a terület a mániám.

Szilveszter: — Attól tartottunk, hogy nem fogunk olyan munkát találni, amelyet szeretünk végezni, ezért inkább nyitottunk egy céget. Én például nagyon kedvelem a robotikát, ám többször azt tapasztaltam, hogy a bemutatott munka mögött nincs megfelelő tudás.

Attila: — Régóta jóban vagyunk a Studio Present tulajdonosaival, és nem is tudtuk, hogy IT-cégük van, hanem egy beszélgetés alkalmával felmerült, hogy egy öntözőrendszert szeretnének internetes vezérlésűvé alakítani, én pedig felajánlottam, hogy elkészítem. Nem volt egyszerű, egész éjjel dolgoztam rajta, de megcsináltam. Faggattak bennünket, hogy mivel szeretnénk a jövőben foglalkozni, hiszen tudták rólunk, hogy már több felkínált munkahelyre is nemet mondtunk, majd egy alkalommal megkérdezték tőlünk, hogy mit szólnánk ahhoz, ha itt kezdenénk egy startupot Szilveszterrel. 30-30%-ban mi, 40%-ban pedig ők lennének a cég tulajdonosai, és ezért cserébe irodát, fizetést, felszerelést kapnánk. Fülig érő vigyorral mondtunk igent, és nem törődtünk azzal, hogy máshol ötször ennyi fizetést is kaphatnánk, mert tudtuk, hogy mi ezzel szeretnénk foglalkozni. A Studio Present nélkül nehezebb lenne, mivel egy igen tapasztalt és nagy tekintélyű cégről van szó. Hajtjuk magunkat, nehogy csalódást okozzunk.

Szilveszter: — Mi valójában nemcsak nekik dolgozunk, hanem magunknak is. Ha késünk egy projektummal, akkor azzal magunknak is ártunk.

* Konkrétan mivel foglalkozik a DotLab?

Attila: — Az első munkánk a már említett öntözőrendszer telefonnal való vezérlése volt, emellett hardvert és szoftvert, tehát a teljes elektronikát fejlesztjük. Jelenleg egy hotel automatizációs rendszerén dolgozunk, ami azt foglalja magában, hogy lesz egy táblagép, melyen szabályozni lehet a szoba hőmérsékletét, a világítást, lesz rajta beléptetőrendszer, stb. Akinek kell, az tud rólunk. Nemrég felkeresett bennünket egy neves cég, mert nem talált olyan vállalatot, amely teljes mértékben eleget tudna tenni az elvárásainak. Szerződést kötöttünk, és ha minden jól alakul, akkor elég sokat fogunk együtt dolgozni. Külföldi cégekkel versenyeztettek bennünket, és végül ránk esett a választás. Az a legnagyobb előnyünk másokkal szemben, hogy nem ismerünk lehetetlent, és semmire sem mondjuk azt, hogy nem tudjuk megoldani.

Szilveszter: — Saját elektronikát készítünk, mert vagy megcsináljuk a vezérlőt, vagy elkészítünk egy olyan dolgot, amely majd vezérelni fog.

* Döbbenetes, hogy ilyen fiatalon ennyire következetesen gondolkodtok. Nem szerettetek volna külföldre menni?

Attila: — Sok pozitív és negatív példát láttam már, és én mindig is itthon szerettem volna feltalálni magam, mert itt szeretek élni. Példaképként tekintettem az üzlettársainkra, akik szintén fiatalon kezdték a pályát. Szerencsénk volt azzal, hogy a hobbink az egyik legjobban kereső szakma.

Szilveszter: — Idejében megláttuk, hogy mennyire nagy szükség van a szaktudásra. Ez külföldön is nagyon fontos, enélkül nem lehet sokat várni a kivándorlástól. Én el tudom képzelni magam külföldön, könnyen alkalmazkodom, most azonban jól érzem magam itt és ebben a munkakörben.

* Tervek?

Attila: — Bízunk benne, hogy egyre több külföldi cégtől kapunk megbízást, és nőni fog a potenciál. Optimistán állunk ehhez, és véleményem szerint mindig lesz munkánk, felfelé fogunk haladni. Szeretnénk majd egy olyan közösséget, munkahelyet teremteni, ahol jó dolgozni.

Szilveszter: — Reméljük, hogy egyre több lesz a potenciál, mert nincs más, aki ezt csinálja. Ha mi egyszer elkészítünk valamit, akkor azt többen tudják használni, tehát a munkánk gyümölcse többször eladható. Ez egy szép jövőképet fest fel.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink