A legyőzhetetlen ellenség

A legyőzhetetlen ellenség

Sápadt, beesett arcából szemei úgy villannak rám, mint a nyugtalan gyertyafény, és ez csak megerősíti a tényt, hogy az alig ötvenéves fiatalasszony nem ijed meg a saját árnyékától.

Sőt, a betegségtől sem. Igaz, ez utóbbinak az említésekor hangja bizonytalanná válik, de gyorsan összeszedi magát, és mosolyog. Úgy érzem, a mosolyt inkább önmaga bátorítására szánta, nem nekem, az idegennek.

 

— Sokszor hallottam már, hogy a legsúlyosabb betegség is legyőzhető, ha az ember képes arra, hogy tudatosan vállalja az egyenlőtlen harcot — mondja meggyőzően. — Már évek óta tart a küzdelmem, és állítom, hogy ez alkalommal sem adom fel. Van két gyönyörű gyermekem, harmonikus házasságom, idős, beteg szüleim, baráti köröm, egyszóval olyanok vesznek körül, akiknek igenis fontos vagyok. Hát szabad róluk megfeledkezni csak azért, mert az ember beteg lesz? Sajnos el kell ismernem, hogy az elhatározás, a betegségnek való hadüzenet nem minden esetben elég a győzelemhez. Én teljes szívemből, őszintén mondom, hogy szeretnék még élni, de a tények mást mutatnak.

Városi munkáscsaládból származom, ketten vagyunk testvérek, az öcsém majdnem pontosan kilenc hónapra utánam született. Anyukám mindig háziasszony volt, angyalként tekintettünk rá, aki ott reszketett felettünk, aki leste a gondolatainkat, aki minden erejével arra törekedett, hogy nekünk gondtalan gyermekkort, apámnak pedig kellemes családi légkört nyújtson. Már kislánykoromban elhatároztam, hogy pontosan olyan anya leszek, mint az enyém. Mert olyan jó volt az ő gyermekének lenni! Kicsi koromban mindig „óvó nénist” játszottam, ha volt társaságom. Szerettem a gyerekeket, és már akkor éreztem, hogy valamilyen módon egész életemben kapcsolatban kell lennem velük. Talán ez volt a döntő ok, hogy óvóképzőt fejeztem be.

Nagyon hamar férjhez mentem. A diploma megszerzése után azonnal kaptam munkát, és alig fejeződött be a tanév, már jegygyűrűs menyasszony voltam. Apám szülei akkoriban haltak meg gyorsan egymás után, apám pedig megörökölte a tanyát, tíz hold földdel. Amikor megesküdtünk, eladta a tanyát, és vett nekünk egy kétszobás lakást azzal, hogy én lemondtam a szülői ház rám eső részéről az öcsém javára. Gyorsan jöttek a gyerekek, elsőként a fiam, két év múlva pedig a lányom. Azt hiszem, az ég engem idejében figyelmeztetett, hogy őrizzek meg minden szép pillanatot, mert abban az időben — bármilyen nehéz volt is a helyzet nálunk — mi szépen éltünk, és semmiben nem szenvedtünk hiányt.

Nőttek a gyerekek, egymás után fejezték be az iskolát, példás diákok voltak. Az öcsém lakodalmán lettem először rosszul. Akkor még mindannyian azt hittük, hogy valamivel elrontottam a gyomromat. Néhány napig kínlódtam, majd a férjem a kocsiba ültetett, és meg sem álltunk az újvidéki klinikai központig. Volt ott neki egy iskolatársa, hozzá mentünk. Nem is kellett alapos kivizsgálás, már az első néhány lelet rákra utalt. Nem emlékszem pontosan, hogyan értünk haza, arra sem, hogyan mondtuk el a szüleimnek, de rettentő nehéz hetek vártak ránk. Néztem a gyermekeimet, a fiam az egyetemi felvételire készült — én pedig elhatároztam, hogy túlélem. Megműtöttek, átvészeltem a kemoterápiát is, újra kinőtt a hajam, és ismét elkezdtem dolgozni. Amikor a lányom a gimnáziumból elballagott — két évvel a műtét után —, ismét furcsán éreztem magam, de nem gondoltam a legrosszabbra. Ám kiderült, hogy az áttét kezdett burjánzani, ismét műtétre volt szükség, melyet ugyancsak átvészeltem, a vele járó összes tortúrával együtt. Ezt csak az tudja megérteni, aki saját maga is, vagy pedig a családja valamelyik tagja révén átélte. Ekkor már csökönyösen esküdöztem, hogy nem hagyom el magam, élni akarok! Én akarom a lányom gyönyörű, fekete hajába tenni a koszorút, ha férjhez megy. Túléltem a második műtétet is. Ezután rokkantsági nyugdíjba tettek, ami fájt, de kibírtam.

Meg voltam győződve, hogy minden rendben van. Sajnos tévedtem. Ismét áttétet találtak, és harmadszor is megműtöttek. Igaz, hogy mindössze 47 kiló voltam, amikor hazajöttem a kórházból, de ÉLTEM! A fiam sokkal érzékenyebb, mint a lányom, őt kellett vigasztalnom, mert állandóan arra kért: Anyu, ne menj el, harcolj! Értünk és magadért. Megpróbáltam. De alig múlt el nyolc hónap, és ismét műtétre volt szükségem. Már nem olyan szilárd a hitem, nem vagyok olyan magabiztos, de még mindig nem adom fel. Hat héttel ezelőtt műtöttek, a jövő hónap közepén mondják meg, kell-e ismét kemoterápia. Ha igen, készen állok rá. Tudja, azt számolgatom, hogy ha csak néhány hónapot is nyerek a terápiával, annyival többet leszek a családommal. Azt már megértettem, hogy ez a sorsom, hogy meg kell küzdenem a legyőzhetetlen ellenséggel. De nem adom olcsón az életem. Betartok minden utasítást, ügyelek a táplálkozásomra. Arra kértem az istent, hogy a tudatomat őrizze meg az utolsó pillanatig, ha már el kell mennem. Hogy a gyermekeimtől úgy búcsúzzak el, hogy ne fájjon nekik az elválás…


A nyitókép illusztráció

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A hazugság ára
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.01.17.
  • LXXIV. évfolyam 2. szám
Jancsi és Juliska
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.01.05.
  • LXXIV. évfolyam 1. szám
Facebook

Támogatóink