Kerekes Sándor 1945-ben született Szabadkán. Szociális munkás, szaktanácsadó, törvényszéki szakértő, igazgató, képzőművész, pedagógus, mentor. Sokoldalú, festői kifejezéssel élve színes személyiség. Széles karimájú, fekete kalapot hord. Legújabb képeiből a Magyar Mozgalom sétaerdei tagozata rendezett kiállítást a Népkörben.

Szabó Attila felvételei

* Alkotásait mindinkább a gazdag kolorit jellemzi. Mi ennek az oka?

— Úgy látszik, ahogy öregszem, annál jobban fénylenek előttem a képek. Ezen azt értem, hogy fénylik a táj, fénylik a figura, fénylik a templom. Szinte megdől a templom a harangszótól. A Népkört — mely otthont ad a kiállításnak — én a magyar kultúra fellegvárának tartom, hiszen ezt a szerepet tölti be. Láthatóak nagy méretű képeim is, 2 x 1 méteresek, a legkisebb pedig 70 x 100 centiméter nagyságú. Természetesen ez egy egységes Kerekes-kiállítás, szerénységem ecsetvonásait a szabadkaiak felismerik benne.

* Ez az egységes Kerekes azonban sokoldalú, például szociális munkásként is dolgozott. Hogyan lehet ezt a művészettel összeegyeztetni?

— Nagyon büszke vagyok mindkét hivatásomra. Ezeket sokáig egyidejűleg csináltam, majd később áttértem a tanügybe. A szociális munka az emberekkel való kommunikáció. Az emberekkel való kommunikáció pedig nagyon értékes. Ugyanúgy, mint a festményeknél, én nemcsak nézek, hanem látok is, és igyekszem a látottakat kódolni, átvinni a festményekbe. A gyámhatóságban eltöltött 15-20 év alatt mindig emberközelben voltam, mindenkit meghallgattam. Mindenkit tudni kell meghallgatni, és tanácsot adni. Vagy személyesen, vagy szaktanácsadókkal közösen igyekeztem az emberek sorsáról dönteni. Hogyan jön ide a képzőművészet? Nagyon hálás vagyok a terepi látogatásokért. Annak idején mi, szociális munkások autóba ültünk, volt egy orosz UAZ gépkocsink, és azzal hetente jártuk a terepet. Akkoriban nem úgy volt, mint most, hogy a szociális munkás a helyi közösségben havonta egyszer két órán át fogadja az ügyfeleket. Mi hetente jártunk a családokhoz, ellenőriztünk, tanácsokat adtunk. Beszélgettünk az emberekkel, mert nekik erre volt szükségük. Ezek a beszélgetések a költeményeimben is megjelennek. Olyan világot tárnak elém, amelyben együtt tudom látni képzőművészeti mivoltomat. Egy úgyszólván igazi, nem elrugaszkodott forrásból — mely nem volt felpumpálva sem pénzzel, sem mással, kivéve emberi jóakarattal az ügyfél és az én részemről — születtek nagyon nemes gondolatok, melyeket őrzök, és melyek pozitív irritációval kiirritálódnak belőlem, és vagy vászonra kerülnek, vagy vers lesz belőlük.

* Ezek szerint a szociális munka során szerzett tapasztalat inspirációt adott a művészethez?

— Igen, igen. A szociális védelmet nem a szegénységre kell alapozni. Mi mindannyian szociolények vagyunk emberi mivolttal, emberi tulajdonságokkal. Ahányan vagyunk, annyifélék vagyunk. Az emberekkel folytatott értelmi, szükség- és igénykommunikáció nagyon mély nyomot hagyott bennem. Mindezt igyekeztem mindig lelkiismeretesen lejegyezni, ez kötelezettségem is volt. Abból a miliőből, amely például egy szálláslátogatáskor fogadja az embert — amikor meglátja a falon az órát, mely poros, piszkos, elhanyagolt, mert olyan a család anyagi helyzete —, ezer asszociáció születik, melyet aztán magamban érlelek. Vagy például a kiskorúakkal folytatott beszélgetések tartalma is érzéseket kelt az emberben. Vagy megjelentek a képeimen, vagy nem, de ma is emlékszem mindezekre. Nincs minden kiirritálva, mert amíg a vászon elé nem állok, nem tudom, mit fogok csinálni. Tudom, hogy miért és mit akarok, de hogy hogyan fog a kép befejeződni, az attól függ, hogy én és a vászon mit beszélünk meg. Illetve attól, hogy az ember milyen képet idéz fel az emlékeiből.

* Ez a dolog oda-vissza hatott. Nemcsak a szociális munka inspirálta a művészetét, hanem a szociális munka során alkalmazott kommunikációból származó tapasztalat is segített átadni a művészetet a gyermekeknek.

— Én a szabadkai, az akkor még ötéves tanítóképzőt fejeztem be, ott kezdődött meg a kapcsolatom a gyerekekkel és a velük való kommunikációm. Később a főiskolára kerültem, idejében diplomáztam. A pedagógiai munka egy valóságos aranybánya mind a gyermek, mind a tanár számára, már ha az oktató megfelelően áll hozzá a munkájához, és kreativitást hoz ki a diákokból. Például ha otthon a nagytata rajzolja meg a kutyát az óvodáskorú unokája helyett, akkor az a kis ovis mindig a nagytata kutyáját fogja rajzolni, és nem tud továbblépni. Ellenben ha leülünk és beszélgetünk, hogy „fiam, annak a kutyának van szép lompos farka, nagy szeme, négy lába, ajka, orra, szőrzete”, ezzel már le is festettük a kutyát, és ha a gyerek ebből indul ki, ezt rajzolja, akkor erre tud építeni. Mert a saját emlékeibe vésődött vonalakat fogja kezelni, de ezen még tud javítani, viszont a nagytata munkáján már nem.

* Jelentős a közéleti szerepvállalása. Az egyik ilyen tevékenysége a szoborbizottsági munkája. Ezt miért tartja fontosnak?

— Két mandátumban voltam elnöke a bizottságnak, és az új elnök kinevezéséig is ezt a funkciót töltöm be. Ez is egy nagyon hálás munka. Ki kell mondani: aki nem ismeri a városát, az nem tudja szeretni. Ha viszont megismeri például a Kosztolányi- vagy a Szentháromság-szobrot, és beleszeret, akkor ez egészen intim beszélgetéssé, kapcsolattá válik. Ezek azok a gondolatok, amelyeket szerintem sikerült átvinnem a bizottsági üléseken, ahol, ugye, általában egymással ellentétes vélemények is elhangzanak, de a döntések szinte 99 százalékát majdnem mindig egyhangúlag hoztuk meg. A vitázó feleket mindig meg kell hallgatni és értékelni. Mert minden embernek van gondolata. Így született meg egyhangúlag a Szentháromság-szobor felállításának gondolata is, amire nagyon büszke vagyok. Vagy a Kosztolányi-szobor. Szakmailag, emberileg és a várost tisztelő emberként azt gondolom, talán még csak a Rókus-szobor hiányzik, mert ez által a hármas által egy ősrégi Szabadkát tudnánk érezni. Az új szobrok másféle érzéseket ébresztenek az emberben, de ezek is helyénvalóak, mert nem minden az örökségben van. Én is mindennap alkotok, és egyre üdébbnek érzem magam. Ehhez egy emberi hozzáállás kell. Ez volt a pedagógiai és a szociális munkámnak, valamint a bizottsági tagságomnak is a lényege: emberközeli, kommunikatív lény vagyok, aki mindenkit meghallgat, és igyekszik a maga módján segíteni.

* Miért lépett be a Magyar Mozgalomba?

— A művészet a legnemesebb kommunikáció az emberek között. Én képzőművészként csatlakoztam a Magyar Mozgalomhoz egy ismertté vált kijelentésem miatt. Amikor ugyanis Boros György kollégámat, tanár urat kizárták a VMSZ-ből, akkor ezt mondtam: „Te jóisten, gyerekek! Szabadkán hárman vannak — Boros Gyurka, a De Medici-iskola és szerénységem —, akik a fél várost akadémista festőkkel és grafikusokkal töltötték meg.” Emiatt abban a percben azt mondtam, hogy én most kilépek a VMSZ-ből. Az MM-nek van egy struktúrája, melyben még nem látom pontosan az irányelvet, de érzem és igénylem azt a tartalmat, amellyel megindult. Azt hiszem, hogy ebben az esetben is az emberekkel való kommunikáció a fontos. De sosem kiáltottam senkire kígyót-békát. Sem emberekre, sem a VMSZ-re. Azt mondtam, én folytatom az én kis művészi életemet, de már máshol látom azt a koncepciót, amelyben meg tudom valósítani azokat az elképzeléseket, amelyeket magamban hordok, amíg élek.