A lány, aki katona akar lenni

A lány, aki katona akar lenni

​​​​​​​Nagy Csilla végzős kosztolányis, kollégista Szabadkán, és már szerdán nagyon várja a pénteket, hogy hazamehessen Tornyosra.

Imád olvasni, szereti Shakespeare-t, a számítógépes játékokat, a Metallicát és a szabadkai meg a környékbeli zenekarokat, jól megvan a bátyjával, és katonának készül. Nőnapi interjú egy nem mindennapi álmot dédelgető lánnyal.

Néhány hete a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumban jártam annak kapcsán, hogy a végzős középiskolások számára kötelező honvédelmi előadásokat vezetnek be (Honvédelembe bújtatott toborzás). Akkori beszélgetőtársaim, Szabó Viktória Hargita és Szögi Barbara mondták el, hogy egyik osztálytársuk katonának készül. Csilla akkor beteg volt, nem tudtam vele találkozni, aztán következett az influenza miatti kényszervakáció, ám február vége felé elkészítettük az interjút. Egy nagyon nyílt, különleges energiát sugárzó lányt ismertem meg, és rendkívül jót beszélgettünk az iskola előterében ülve. 

* Mesélj magadról! Hogyan lettél kosztolányis?

— Általánosban jól ment az angol, és a tanárom nagyon biztatott, hogy foglalkozzak ezzel komolyan, később az osztályfőnököm meg a bátyám is javasolgatta. Elkezdtem versenyekre járni, meg felvételi előkészítőre, és bejutottam. Pedig nem akartam — nem a sulival volt bajom, hanem nem akartam Szabadkára jönni, koleszos lenni. Tornyoson lakom, és otthon szerettem volna maradni, ezért inkább Zentában gondolkodtam, hogy tudjak ingázni. De nem bántam meg! Nemcsak amiatt, amit itt megtanultam, hanem a közösség miatt sem, melybe kerültem. 

* Tornyos nélkül is jó?

— Elsőben nagyon el voltam veszve. A hangomat sem lehetett hallani, nem tudtam magamat otthon érezni. A mai napig van olyan, hogy szerdán ülök a koleszban, és arra gondolok, legyen már péntek, haza akarok menni, meg felhívom apámat emiatt. 

* Ennyire jó fej családod van? 

— Igen! Édesanyám sajnos már nem él, hetedikes voltam, amikor elment. Édesapámmal élek, a nagyszüleim is Tornyoson vannak, a bátyám Szegeden lakik. 

* A testvéreddel nagyon jó a kapcsolatotok, ugye? 

— Nagyon! Féltestvérek vagyunk anyám oldaláról, mindig nagyon jól megvoltunk, ő az a családban, akinek mindig mindent elmondok, aki mindenről elsőként tud, és ahol tud, segít nekem. 

* A bátyád hatására lettél ilyen vagány? 

Egyáltalán nem, mert a bátyám teljesen az ellentétem. Én vagyok a kemény, aki mindenben benne van, amolyan ki vagyok, mi vagyok. Ő meg az a tanulni, dolgozni, mindent meg kell csinálni típus. Nem mondaná meg senki, hogy testvérek vagyunk! 

* Mi a hobbid, mivel foglalkozol, amikor éppen nem tanulsz?

— Nagyon szeretek olvasni, és ezt nem azért mondom, mert az a szokásos válasz erre, hogy olvasok meg zenét hallgatok. Nagyon szeretem az irodalmat. Meg a számítógépeket, a játékokat. 

* Kedvencek? 

A kortárs irodalommal nem vagyok kibékülve, pedig sokat próbálkoztam. De ezenkívül minden jöhet, Shakespeare-t is nagyon szeretem. A játékok közül meg a háborúsak, lövöldözősek, akciósak voltak népszerűek nagyon sokáig, amit lehet, azt végigjátszottam. Imádom a mai napig, kár, hogy Szabadkán nincs sem gépem, sem időm. 

* Milyen zenét szeretsz? Bulizós vagy? 

— Nagyon! Ha egy hétvégét otthon kell ülnöm, az már szörnyű! Meghallgatok mindent, buliban főleg, de a rock, a metál és a punk az én műfajom. A régiek közül a Metallica, a magyarok közül a Leander Kills, a Road, a Tankcsapda, a Depresszió. A helyi, kevésbé ismert együttesek is nagyon jók. Sequence, No Signal, Subway… 

* Ez egy nőnapi interjú — nos, mit gondolsz a nőnapról? 

— Szép az alapgondolata, az üzenete, de nagyon elcsépelt, annyira, hogy az emberek elfelejtik azt, hogy milyen értéke van. Szerintem nem a virágról meg az aznapi nőszeretetről kellene szólnia, én inkább azt vallom, hogy az évnek mind a 365 napján szeretni kell a másikat. Örülök, ha kapok virágot vagy csokit, verset, felköszöntenek, ám irritál, ha olyan embertől kapom, aki az év többi napján nem nagyon mutatja ki, hogy mennyire hálás, hogy vagyok neki. 

* Milyennek látod a nők helyzetét? 

— Ez megint egy túlfilozofált téma szerintem. Mindig szemben állnak ezek a dolgok: a férfiak meg a nők meg az előítéleteik. Ez manapság már nem ilyen sarkított, észre kellene venni, hogy hol tartunk. Viszont nem tudom megérteni például a szaúd-arábiai nők helyzetét. Értem én, hogy ebben nevelkednek, meg ezt tanítják nekik, ezt látják gyerekkoruk óta, de ez teljesen elfogadhatatlan, és nem tudom, hogyan fér bele, hogy egy kultúra része legyen. 

* Soha nem éltél meg olyat, hogy ezt vagy azt neked nem lehet, mert nő vagy?  

Nagyon sok esetben, de csak otthon, és főleg a nagyszülőktől. Apám már hatvanon felül van, ő is régi vágású, de úgy van vele, hogy tizennyolc éves elmúltam, én tudom. A nagymamáék viszont a mai napig néznek rám, hogy de te kislány vagy! És hiába kérdezek vissza, hogy ez miért befolyásolna bármit is. 

* Mondasz példát? 

Az egyik az volt, amikor bejelentettem, hogy hol szeretnék továbbtanulni. 

* Akkor mesélj arról, honnan ered az ötlet, hogy katona szeretnél lenni!

— Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogyan alakult ki ez nálam... Amikor kiskölök voltam, Barbie-val játszottam, ám minél nagyobb lettem, annál jobban megmutatkozott, hogy engem egyre jobban vonzanak az ilyen dolgok. 

* Mit értesz „ilyen dolgokon”? 

Mindent, ami köthető a katonasághoz, a harcművészetekhez, a fegyverekhez. Magamban sokáig nem is tudatosítottam, csak érdekesnek találtam, viszont minél nagyobb lettem, annál inkább megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy mennyire jó lenne! Középsulisként kezdtem el járni céllövészetre. Csináltam is sokáig, csak utána a suliban jól meghajtottak bennünket, és volt, hogy nem jutottam el, de amikor lehetett, mindig eljártam, meg igyekeztem klubokba is, kerestem a lehetőséget, hogy kiéljem a vágyaimat. Addig-addig, hogy eljutottunk harmadikba. Akkor kezdtem gondolkodni azon, hogy jön a negyedik, mindjárt befejezem a középsulit — ugye, az ember azt hiszi, van ideje, pedig igazából nagyon nincs! Mérlegeltem a lehetőségeket (mindig itt, belföldön akartam továbbtanulni), és magamnak sem mertem bevallani, de akkor már ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy Belgrádban van egy nagyon király akadémia, mely nagyon hívogat engem. És végül eljutottam oda, hogy nem érdekel, ki mit mond, én ezt nagyon meg akarom csinálni! Ez nagyon nagy megkönnyebbülés volt! 

* Utánanéztél már, tudod, mivel jár? 

A honlapon nézelődtem, utánajártam a követelményeknek. A felvételi egy matematikateszt, áttekintettem a korábbi feladatokat, meg egy fizikai alkalmassági. Megnéztem, hány hallgatót vesznek fel, milyen szakosodásra van lehetőség. 

* Hogyan állsz a szerb nyelvvel?

— Na, ez az! Tornyoson az embernek nem igazán van alkalma használni az államnyelvet. Itt szerb szobatársaim is voltak, ha kellett, kézzel-lábbal magyaráztam, mondtam, javítottak, nagyon meg akartam tanulni. Járok szerbkülönórákra, próbálok arra fókuszálni, hogy amire számíthatok a felvételin, az menjen. 

* Arra fel vagy készülve, hogy egyrészt magyarként, másrészt nőként kerülsz be az új közegbe?

— Attól nem félek, hogy kinéznének, mert nő vagyok, láttam, hogy tavaly is nagyon sok lányt vettek fel. A szerbtudással meg úgy vagyok, hogy ha odakerülök, rá leszek szorulva, és akkor úgyis megtanulom. 

* Kötődsz Szerbiához? 

Ezt nagyon sokszor megkaptam! Nem is elsősorban amiatt botránkoznak meg, hogy Csilla katona lesz, hanem hogy szerb katona lesz! Ha úgy fogom fel, hogy ez egy hivatás, egy munka, akkor ugyanúgy elvégezhető, mintha azt mondanám, hogy tanár vagyok Szerbiában. Bár van benne némi ellentmondás is, mert őszintén szólva nagy magyar vagyok, de úgy gondolom, ha másért nem, ezért a mi Vajdaságunkért… Én ezt érzem a hazámnak, hiszen mindenkim itt élt. 

* A Balkán régóta puskaporos hordónak számít. Katonának lenni itt mindig rizikós.

— Ha valaki ezt önként vállalja, legyen felkészülve, hogy bármikor bármi megtörténhet. Sokan megkérdezték, hogy képes lennék-e fegyvert használni. Ha egy ember ilyen helyzetbe kerül, akkor csak arra tud törekedni, hogy túlélje, hiszen ha te nem teszed meg, megteszi ő. Viszont hogy utána hogyan számolnék el magammal… Na, ez az, amit senki sem tudhat előre. A katonaságnak egyébként nem csak az a dolga, hogy harcoljon. Ott vannak a katasztrófahelyzetek, a közbiztonság, a díszfelvonulások, a koszorúzások, a határőrzés, a migránshelyzet. De engem inkább a háborúsdi vonz. 

* B terv van? 

— A Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar. Hát igen, ez elég nagy különbség. Ha lesz valaha is valami, ami letéríthet erről az útról, az az, hogy komoly kapcsolatom van. A fiú nagyon kedves, mindenben támogat, és szeretném, ha ő is boldog lenne.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Eredmények, tervek, kapcsolatok
Interjú
Facebook

Támogatóink