A kutató nem lehet a saját ügye rabja, és a „számháborúban” sem vehet részt

A kutató nem lehet a saját ügye rabja, és a „számháborúban” sem vehet részt

Munkássága elismeréseként, az 1944/45. évi események feltárásáért, valamint a magyar és a szerb nép közötti megbékélés elősegítéséért a Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült Forró Lajos történész, a Magyar—Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság Magyar Tagozatának tagja, a Délvidék Kutató Központ alelnöke.

* 1992 óta foglalkozik a délvidéki magyarság 1944/45. évi tragédiájának kutatásával, feltárásával. Hogyan összegezné az elmúlt több mint húsz év tevékenységét? 

— A kutatás eleje vagy inkább az eltelt időszak kétharmada nagyon lassú, kínkeserves folyamat volt, mely rengeteg munkával, kevés eredménnyel járt. A kilencvenes évek elején még nem lehetett úgy beszélni erről a témáról, mint most, és a rendszer, ahol csak lehetett, megnehezítette a tevékenységünket. Elsőként azt kellett tisztáznom magamban, hogy én a kutatói oldalra akarok állni, és csak olyan dolgokkal vagyok hajlandó foglalkozni, amelyek tudományosan alátámaszthatóak. A kutatás a második szakaszában gyorsult fel, ekkor kerültek ugyanis az 1944. évi délvidéki események a politika látókörébe. Ehhez nyilván értő emberek kellettek, Magyarországon a Fidesz-kormány, a Délvidéken pedig a Vajdasági Magyar Szövetség, Pásztor Istvánnal az élen. A Magyar—Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság felállásával kezdődött meg ténylegesen a múlt tudományos feltárása. Ha nincs az akadémiai bizottság, melyhez nagyon ügyesen csatlakozott a politikum, ez az ügy semeddig sem jutott volna el. Kimondhatatlanul fontos, hogy elértük a közös emlékhely létrehozását, a főhajtást Csúrogon, ettől kezdve ugyanis a mi áldozataink sem alsóbbrendűek. Azt gondolom viszont, hogy az akadémiai kutatásoknak a lezárása egy picit elhamarkodott volt, mert még bőven van tennivaló. A zentai kollégámmal, Molnár Tiborral Magyarkanizsa községben pontosítottuk az áldozatok számát, ami nagyon aprólékos munka volt, két évig tartott. Örülnék, ha a kutatók közül sokan folytatnák ezt a témát, és ahogyan mi csináltuk, úgy ők is megtennék ugyanezt a saját községükben. Ezen a téren még rengeteg átnézetlen irat van, Molnár Tiborral valószínűleg hamarosan megkezdjük a zentai anyag átvizsgálását is. 

* A kutatói szemszög bizonyos távolságtartást feltételez, de tudjuk, hogy ön személyesen is érintve van az 1944. évi vérengzésekben.

— Ez a lépcsőfok volt a legnehezebb az életemben, de le kellett küzdenem ahhoz, hogy kutató legyek, és történészként tekintsek erre a kérdéskörre. Egy kutató vagy történész ugyanis nem lehet a saját ügye rabja, mert az félreviszi és egyoldalúvá teszi a munkáját. A nagyapámmal kapcsolatos iratokat a kollégámra bíztam, de természetesen az derült ki, amit magam is tudtam, hogy ártatlanul esett áldozatul, és időközben már rehabilitáltattam is. Értékállóbb, elmélyültebb munkát tehetünk le az asztalra, ha objektívek vagyunk, és történészszemmel nézzük a dolgokat. A kezdeti, fiatalkori hév sikeresen lecsökkent bennem, senkit sem gyűlölök, csak azt gondolom, hogy ezen a téren is rendet kell végre tenni. Ez azonban csupán az érzelmek, a személyes sértődöttség, a harag félretételével lehetséges. Kutatóként olyan ajtók is megnyíltak előttem, amelyek másként zárva maradtak volna. Nagyon jó viszonyt ápolok Srđan Cvetković szerb történésszel, akivel sokat konzultálunk ezekről az eseményekről. Dokumentumokat, iratokat cserélünk, az előadásainkkal eljutottunk Belgrádba is. Mert nem elég csak magunk között hőbörögni, a tényeket ki kell vinni a világ elé. Jelentősnek tartom a Délvidék Kutató Központ munkáját is, ahol nemcsak cikkeket, könyveket írunk, folyóiratot adunk ki, hanem tudományos konferenciákat szervezünk, elkezdtük a délvidéki plébánosok emlékhelyeinek kialakítását, a martonosi Emlékházban pedig megnyitottuk az első múzeumot, ahol minden második világháborús áldozat helyet kapott.

* Mennyire ildomos ebben a témában becslésekre hivatkozni, számokat mondani?

— Az erre vonatkozó vitában, „számháborúban” történészként nem kívánok részt venni. Én azt tudom megmondani, hogy az én kutatási területemen hány feltárt áldozata van a megtorlásoknak. Adorjánon és Martonoson például pontosan tudjuk, hány ember veszett oda, de Magyarkanizsát még nem tekinthetjük befejezett témának, mert a kivégzettek egy részéről nem tudjuk, kik lehettek. Viszont azt gondolom, hogy ennek a kérdésnek a központi lezárására soha nem fog sor kerülni. Egyébként is, a „számháborúzás” az egész ügyet degradálja. Ez tudomány, el kell menni a levéltárba kutatni, és le kell tenni a neveket az asztalra, mert azokat már nem lehet letagadni, megcáfolni. A másik kérdés: ki számít áldozatnak? Csak azok, akiket likvidáltak? Vagy az a csúrogi kisfiú is, akit az apja agyonverése közben a partizán hasba rúgott, és onnantól kezdve bevizelt, ha ilyen egyenruhát látott, majd pedig negyvenévesen felakasztotta magát? Esetleg az a martonosi feleség, akit a férje elmenekülése után behívtak kihallgatásra, és az összes orosz katona megerőszakolta? Olyan trauma érte a délvidéki magyarságot, amely mindmáig tart. Ezért is méltatlan a számokkal dobálózni.

* Azt lehet-e tudni, hogy hányan indították el a rehabilitációs eljárást, és mennyien kaptak kárpótlást?

— Én az elsők között voltam, akiknek sikerült a hozzátartozójukat rehabilitáltatni, azóta nagyon sokan fordultak hozzám segítségért. A magyarkanizsai községben, például Adorjánon olyanokról is tudok, akik megkapták a kárpótlást. Ez egy kicsit a piaci kofák módszerére hasonlított, hiszen az illetékesek ajánlottak egy összeget, ha a kérelmező elfogadta, akkor rendben volt, ha nem, akkor lehetett folytatni az alkudozást. Egyébként a titói rendszernek a magyarokon kívül német, szerb stb. áldozatai is voltak, vagyis Szerbiának mint Jugoszlávia jogutódjának ezen a téren hatalmas adóssága van. Tudjuk, hogy a titói rendszerben némelyeket ideológiai, másokat nemzeti alapon végeztek ki.

* Feltárulnak-e valaha a magyar tömegsírok?

— Ha úgy tetszik, a szerbek abban előbbre tartanak, hogy ők már tártak fel szerb tömegsírokat. Ezt ugyanis Szerbia nem kerülheti meg! Én pontosan tudom, hogy a nagyapám és azok az emberek, akiket többségükben már rehabilitáltak, hol vannak eltemetve a martonosi töltésoldalban. Ha valahol buszpályaudvart építettek a tömegsír fölé, akkor azt le kell bontani! Az 1944/45. évi ügy személyes része számomra akkor fejeződik be, amikor a nagyapámat tisztességesen eltemethetem. Ha nagyon kell, akkor magam megyek oda, kiásom a sírt, és egy temetőben örök nyugalomra helyezem a nagyapámat, de természetesen azt szeretném, ha a folyamat, mely elvezet az áldozatok újratemetéséhez, jogi úton menne végbe.

* Hol tart a felelősök, gyilkosok megnevezése?

— Én már az első könyvemben, mely 1995-ben jelent meg, leírtam a gyilkosok nevét. Hogy felelősségre lesznek-e vonva, vagy sem, az nem a történészek, hanem a bíróság dolga. A magánvéleményem természetesen az, hogy ennek is meg kellene történnie. Egyébként ismerem azoknak a leszármazottjait, akik a nagyapám kínzásában részt vettek, de nem haragszom rájuk, mert senki sem tehető felelőssé a szülei vagy a nagyszülei által elkövetett bűnökért.

* Valóban kialakult-e egy bizonyos — csúnyán fogalmazva — biznisz 1944 kapcsán?

— Nem szeretnék senkire sarat dobálni, de igaz, hogy ez a jelenség létezik, például a pályázatokban. Most mindenki ezzel akar foglalkozni, de majd elmúlik, és akkor mi, akik elkötelezettjei vagyunk a témának, semlegesítjük az általuk okozott károkat. Ezeket az embereket 2-5 év múlva már egészen más dolgok érdeklik majd, én meg, ha megérem, még húsz év múlva is ezt fogom kutatni. Úgy gondolom, hogy a kitüntetésem is mindazoknak szól, akik ebben az ügyben — és most sok nevet lehetne felsorolni — becsületesen tettek valamit.


Az alábbi képre kattintva olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Lívia

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
A legnagyobb kincse a humora...
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink