- Szabó Attila fotója

- Eléggé, sőt egyre inkább, de az utóbbi időben a munkahelyi kötelezettségeimre összpontosítok, az foglal le. Sajnos nem jut mindenre időm, ezért azzal, amivel a legjobban szeretnék, jelenleg nem foglalkozhatom. Vagy legalábbis nem olyan mértékben, mint ahogyan kívánnám. Azért amint akad egy szabad percem, megírok egy-egy tanulmányt, mert bennem is, mint mindazokban, akik újságírással foglalkoznak, kiolthatatlan vágy él az írás iránt, s ez újabb és újabb munkára sarkall. Azonkívül a mintegy három évtizedes művelődéstörténeti kutatómunkám eredményeként talán most könnyebben felfedezem az érdekesebb, fajsúlyosabb témákat, noha már eddig is tíz-egynéhány önálló kötetet és több száz írást, tanulmányt tettem le az asztalra. Mivel azonban a művelődéstörténeti kutatások nemigen állnak médiaközelben, hanem inkább könyvtárak és levéltárak meg csendes kutatószobák hűvösében zajlanak, annál meglepőbb és felettébb megtisztelő volt az anyaország munkáim iránt tanúsított figyelme. Hálás köszönet érte.
* Miért érezte fontosnak a Bánát, pontosabban a bánáti magyarok kultúrtörténetének a kutatását, feldolgozását?
- Ennek nagyon egyszerű oka volt: jómagam is bánáti, pontosabban dél-bánáti születésű vagyok, s a szülőföldhöz való ragaszkodásom, vagy ha úgy tetszik, a nemes értelemben vett lokálpatriotizmusom ösztönzött. Kora gyermekkorom óta élvezettel hallgattam az idősebb falubeliek elbeszéléseit, regényes történeteit, melyekbe a betyárromantika is beszivárgott. De az igazi indíttatást az elmélyültebb kutatáshoz - több szerencsés körülménynek köszönhetően - Nagybecskereken, Torontál megye egykori székhelyén kaptam az 1970-es években. Az általános iskolában Kószó János történelemtanár szerettette meg velem a múltkutatást, a középiskolában pedig Varga Péter történelemtanár, egykori osztályfőnököm vett be a történelmi szakcsoportba. Így készült el - valamikor 1971-ben - az első helytörténeti ''munkám”, szülőfalum Bóka története, melyet büszkén olvastam fel a történelmi szakcsoport összejövetelén. Varga tanár úr megtalálta a módját annak is, hogy az egykor gazdag megyei levéltárba ellátogassanak a szakcsoport tagjai. 1971-72-ben a több ezer kötetes levéltári könyvtár állományának rendezésében segédkeztem többedmagammal, s ez a munka döntő volt számomra. Gyűjteni kezdtem a Nagybecskerek művelődéstörténeti múltjára vonatkozó anyagot, s akkortájt alapoztam meg a néhány ezer kötetes magánkönyvtáramat is. Sok régi becskereki család sarja élt még akkor, s nekik hála számos adatot, könyvet, újságot, fotót gyűjthettem be nemcsak Becskerek, hanem Bánát kultúrtörténetéről is. Érdekes kötet kerekedhetne ki ezekből az izgalmas padlás- és pincejárási élményekből - lehet, hogy egyszer meg is írom őket. De azt, hogy 1977-78 táján belevágtam a kutatómunkába, Dragoljub Čolić néhai becskereki helytörténésznek köszönhetem, aki bevezetett a levéltári állagok világába, s felfedte előttem, hogy milyen fontos kutatási forrás a módszeresen kijegyzetelt napi sajtó. Évekig jegyzeteltem, azaz ''céduláztam” a magyar, a szerb és a német becskereki sajtót, s ebből állt össze mára egy 150-200 irattartónyi, rendezett bánáti művelődési (nyers)anyag, megannyi fénymásolat, korabeli újság, fotó és mikrofilm kíséretében. Az 1980-as évek elejétől már Újvidéken a Kalapis Zoltánnal való ismeretség és barátság, az 1990-es évektől pedig a néhai jeles szabadkai levéltárossal, Magyar Lászlóval való barátság befolyásolta döntő módon a kutatómunkámat. Tőlük tanultam meg a forrásismerettől kezdve az anyagrendszerezésig sok mindent. A kilencvenes évek elejétől sikerült évente legalább egy hetet Budapesten kutatómunkával töltenem, és ez a későbbiek során jó ''beruházás”-nak bizonyult. Megkönnyítette a témák megformálását, kötetbe foglalását. Bármihez nyúltam, megannyi érdekes, értékes anyag került felszínre, és ez jelentősen növelte sikerélményemet, és további kutatásra ösztönzött. Ezeket a ''kincsek”-et próbáltam képletesen szólva leporolni, megcsillogtatni a bánátiak előtt. Merthogy a bánátiaknak van mire büszkének lenniük, csak kevés a kutató, aki felszínre hozná.
* Könyveinek, cikkeinek van-e visszhangja az érintettek körében, kap-e visszajelzéseket? Annak tükrében kérdezem ezt, hogy tudjuk, Bánát egy részébe még a magyar újságok sem jutnak el.
- Sok barátom, ismerősöm van Bánát-szerte még aktív újságírókoromból. Főleg a helytörténeti kutatókkal tartottam a kapcsolatot, tőlük jöttek később a visszajelzések, az újabb feldolgozásra váró ötletek, javaslatok vagy észrevételek. Igaz, hogy sok olyan szórványtelepülés van Bánátban, ahová nem jut el a magyar sajtó, de talán eljut egyik-másik könyvem. Sőt a korábbi, de a mostani munkám is olyan, hogy viszonylag sok utazással jár együtt. Sok helyen megfordulok, sok emberrel találkozom, beszélgetek, véleményt cserélek, és ez számomra igen fontos. Ugyanakkor ne feledjük, hogy bánátiak nemcsak Bánátban élnek, hanem egész Vajdaságban. Így nemcsak Versecről meg Fehértemplomból érkeztek visszajelzések, hanem Szabadkáról, Kanizsáról és máshonnan is. Az egyik őszinte becskereki olvasóm, miután néhány évvel ezelőtt arról értesült, hogy kineveztek a Forum Könyvkiadó élére, feltette nekem a kérdést: ''Nem tudom, jó-e az nekünk, bánátiaknak, hogy te igazgató lettél?” S valamennyire talán igazat is adok neki.
* Egy-egy publikáció alapos, sok esetben többéves kutatómunka eredménye. A mai rohanó világunkban, amikor a legtöbben mindenről a lehető leggyorsabban és a legrövidebben igyekeznek tájékozódni, hol van a helyük, a szerepük ezeknek az írásoknak?
- Viszonylag finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy nem divatos manapság kutatni. Amikor két-három évvel ezelőtt megjelent a nagybecskereki sajtó történetének szerb nyelvű kiadása, a nagybecskereki Városi Könyvtárban tartottunk könyvbemutatót. E rendezvény számomra egyebek között azért volt emlékezetes, mert egyik olvasóm megkérdezte, ugyan hogy volt annyi időm, türelmem, hogy mindezt aprólékosan feltárjam. Arra célzott, hogy efféle, 15-20 évig tartó alapkutatásokat ma már nem folytatnak, vagy ha igen, akkor nem egyetlen személy, hanem egy szerzői csoport vagy intézmény végzi. Ám ha nincs intézmény, mondom én, akkor egyedül kell belevágni. A sikerélményem ebből annyi, hogy egyik-másik könyvemet adatgazdagsága és kiterjedt forrásanyaga folytán alapmű gyanánt a szerb ajkúak is használják.
Egyébként most fejezem be a doktori értekezésemet, ezért egy időre minden mást félretettem, de szándékomban áll megjelentetni azokat a kéziratokat is, amelyeket az elmúlt években írtam - egyelőre azonban még a fiókban állnak. Ilyen például az Ady Endre és Todor Manojlović nagyváradi barátságát dokumentáló kötet, a nagybecskereki piarista gimnázium története (1846-1920), a nagybecskereki zsidóság története (1918-ig), a Pleitz Ferenc Pálról (1804-1884), Bánát első (igazi) nyomdászáról szóló monográfia, egy terjedelmes Lauka Gusztáv-tanulmány, a bánáti magyar sajtó története (1872-1918) stb. Terveim között szerepel még a bácskai fényképészet történetének megírása (lévén, hogy a bánátit már megírtam), egy Oldal Istvánról szóló fotótörténeti monográfia és egy, Kiss Ernő aradi vértanúról szóló (sok új adatot tartalmazó) munka elkészítése. Ezenkívül sok minden más, egyebek között egy tarka bánsági művelődéstörténeti kötet megírása, melynek a munkacíme: Csuda világ Bánátban. Természetesen mindehhez idő és türelem kell. Az utóbbi megvan, csak az előbbire kell alkalmat keríteni...