* 2015 szeptemberében jelent meg a Hét Napban egy önnel készült interjú, melyben a következőket mondta: „Én egyértelműen annak szurkolok, hogy az MNT, a Magyar Mozgalom és más civil szerveződések kezet nyújtsanak egymásnak, és szót értsenek egymással. Ha komolyan gondoljuk a kulturális autonómiát, mindenkire szükség van.” Nos, úgy tűnik, nemcsak a kéznyújtásra nem került sor, de az elmúlt egy évben teljesen két részre szakadt a vajdasági magyarság, és el is mélyült a szakadék a két csoport között. Ha nem rendeződik, véleménye szerint hova vezethet ez a helyzet?

— Szurkolói hozzáállásom nem változott. Sajnos a helyzet sem igazán. Nem változtak az okok sem, melyek miatt véleményem szerint szükség van valamilyen megbékélésre. Nekünk sikerült kiharcolni egy kulturális autonómiát, mely nem tökéletes, de nagy eredmény, európai mércékkel mérve is jelentős sikernek nevezhető. A kulturális autonómia azonban nem megoldása minden kérdésnek, hanem esély a megoldásra. Nem sok példája van, és nem kitaposott út. A nemzeti tanácsok megválasztása lényegében a politikai választások mechanizmusát követi. Politikai választások után logikus, hogy a nyertes politikai opció vegye át a döntéshozatalt. De a kultúra nem azonosítható a politikával. Kulturális autonómiánkban nem versenyző nyelvekről és nem versenyző kultúrákról, hanem a magyar nyelvről és a magyar kultúráról van szó. Ezért már az első nemzeti tanács felállásánál felmerült az a kulcsfontosságú kérdés, hogy hogyan vonjuk be a kulturális autonómiánkba a vajdasági magyar kulturális és tudományos élet azon fontos szereplőit, akik nem a győztes oldalon szálltak versenybe, vagy — és ilyenből sok volt — egyáltalán nem szálltak versenybe. Ez valóban nehéz kérdés, de ha kulturális autonómiát akarunk, akkor ezt is meg kell oldanunk. Azt hiszem, ezen a téren nem előre léptünk az utóbbi egy-két évben. A Magyar Mozgalomban több értelmiségi van, aki kulcsfontosságú szerepet játszott a kulturális autonómia megteremtésében. A jelenlegi MNT-ben is többen vannak, akik sokat tettek a kultúránkért. De ha ezeket is, azokat is (és másokat is) összeadjuk, akkor sem vagyunk elegen. Ha pedig tovább osztódunk „vagy mi, vagy ti” alapon, akkor nem tudjuk elérni a célját annak az intézményrendszernek, amelyet sikerült létrehozni. Egy kulturális autonómia saját mozgásteret teremt, mellyel élve lehetőség nyílik, hogy fenntartsuk kultúránkat — de a saját mozgásterünk esélyt teremt saját/belső konfliktusokra is. Ezt nem elmozdíthatatlan átokként kell kezelnünk, hanem megoldandó problémaként.

Szóval továbbra is azt gondolom, hogy mindnyájunkra szükség van, és kezet kell nyújtanunk egymásnak.

* Mindannyian tapasztaljuk, ismét milyen hatalmas méreteket öltött az elvándorlás Vajdaságból. Most nem a háború, hanem a gazdasági okok, a megélhetési nehézségek kényszerítik az embereket a szülőföldjük elhagyására. Olyan irányba halad az országunk, hogy belátható időn belül megállítható lehet ez a folyamat?

— Ma nem sokkal több mint feleannyi magyar él Vajdaságban, mint gyermekkoromban. A probléma azonban nem csak a magyarságot érinti. Egész Szerbiában gond az elvándorlás, bár azt hiszem, saját közösségünkben még fájóbb adatokkal kell szembesülnünk. Nemrégiben országos szintű demográfiai kutatásokat kezdeményeztek, melyben részt vesz a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia is, valamint az MNT is szervez az elvándorlással kapcsolatos kutatásokat. Ezt helyesnek tartom, mert ha egy problémát meg akarunk oldani, előbb szembesülnünk kell vele. Jó lenne ezen a téren is közösen gondolkodni. Ez a vajdasági magyarság gondja, nem ilyen vagy olyan pártoké, értelmiségi csoportoké.

* Hány támogatottja van jelenleg az ön által alapított Várady kiválósági ösztöndíjnak, és segíthet-e ez a kezdeményezés abban, hogy a magasan képzett fiatalok a szülőföldjükön maradjanak?

— Ez a kérdés valójában az előzőhöz kapcsolódik. Több oka és módja van az itt maradásnak — ahogyan az elvándorlásnak is. Sok országban tanítottam. Ha egy kicsit összekeverem az elemzést és a szurkolást, azt mondhatom, hogy a vajdasági magyar diákok élen vannak. De ha visszafogom a szurkolást, akkor is azt mondhatom, hogy azok a tehetséges vajdasági magyar diákok, akiket megismertem, maradéktalanul elérik az általam megismert legtehetségesebb amerikai, francia, magyarországi vagy, mondjuk, kínai diákok szintjét. A kisebbségi sors talán előnyöket is hoz gondolkodásban (ahogyan nyelvtudásban is). A posztgraduális képzettség persze nem az egyedüli út, mely sikerhez és tisztességes megélhetéshez vezethet. De ez az az út, amelyről személyesen a legtöbbet tudok. Ezért próbáltam itt segíteni. Három év alatt eddig hatvanan kaptak ösztöndíjat mesterképzésre, illetve harmincan doktori képzésre. Fontosnak tartom azt is, hogy több vállalkozó és értelmiségi is csatlakozott az ösztöndíjhoz, saját adományokkal. Az eddigi visszajelzések biztatóak, noha az eredményekről még korai volna mérleget készíteni.

* Mostanában sokat hallunk az irodalmi munkásságáról. A Zoknik a csilláron, életek hajszálon című könyvének nagy sikere van, a Híd folyóirat Párbajok Nagybecskereken címmel közölte a dokumentumprózáját, a Világtörténelem és mindennapok Bánátban című könyve pedig, melyet Szabadkán kívül Bécsben és Budapesten is bemutattak, német nyelven jelent meg. Miért tartja fontosnak ezt a tevékenységet, és milyen további irodalmi tervei vannak? 

— Igen, ez valóban fontossá vált az életemben. Mindig tudtam az iratokról, melyek több mint száz év alatt ott halmozódtak Nagybecskereken, a családi házban és irodában, de túl sok tennivalóm volt az életben, nem jutottam hozzá, hogy foglalkozzak is velük. Közben egy biztonságérzetet adott a tudat, hogy ott vannak az iratok. Aztán nem maradt már családtag a házban, tűnőben van az az élet is, amelyet Becskereken megismertem, és azt vettem észre, hogy nem azt mondom már, hogy „ott vannak az iratok”, hanem azt, hogy „ott maradtak az iratok”. Az új megfogalmazás mögött valahogy az is lüktetett, hogy valamit tenni kellene már velük. Közben nyugdíjas is lettem. Aztán, amikor nézegetni kezdtem az iratokat, azt is láttam, hogy véletlenek összejátszása eredményeképpen (folytatódott Becskereken a család, folytatódott az ügyvédi szakma, folytatódott a „semmit sem kidobni” megrögződés) olyan dokumentumok maradtak meg, amelyek másutt eltűntek, és olyan mindennapok maradtak rögzítve, amelyek már látókörön kívül vannak. Ezzel igyekszem tenni valamit. Vagy úgy, hogy szakavatott kézbe adom a dokumentumokat, vagy úgy, hogy a jog rejtett bejáratán keresztül visszalopakodom az irodalomba, és dokumentumprózába igyekszem beépíteni, amit találtam. (A tényeken nem változtatok a prózaszövegekben sem, csak párhuzamokat keresek, és igyekszem beleszőni, amit magam körül láttam az életben.) A Zoknik a csilláron… könyvnek a német mellett megjelent egy szerb változata is, ennek Becskereken, Újvidéken, Belgrádban és Zágrábban voltak bemutatói. A két világháború közötti kisebbségi politikát dokumentáló iratok többségét a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek adtam. Ezek jelentős része nemrég egy kötetben is napvilágot látott Kisebbségpolitika és társadalomszervezés címen, a Forum Kiadó gondozásában. A kötet szerzője Sajti Enikő történész, ő válogatta és rendezte az iratokat, és írt hozzá egy átfogó tanulmányt. Ennek a könyvnek a bemutatója december 1-jére van tervezve Pesten, a Parlamentben. A Forum kiadta nagyapám naplóját is, két kötetben, nemrég összeállt egy újabb dokumentumpróza-kötet is. Még gondolkozom a címen, egyelőre a Libatoll és történelem opcióhoz állok a legközelebb.

  A nyitóképen dr. Várady Tibor (Szabó Attila felvétele)

Az alábbi képre kattintva olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Lívia