Például születik egy közös, minden tekintetben különleges és egyedi, háromszerzős kötet. Ezzel a könyvvel, melyet az erdélyi, csíkszeredai székhelyű Hargita Népe Lapkiadó jelentetett meg, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének szervezésében a múlt héten Csókán, Zentán és Újvidéken a vajdasági közönség is megismerkedhetett.

Máriás Endre felvétele

A Szóbeszéd, illetve a Szertelen szószedet címeket viselő válogatás, melynek nem elő- és hátlapja, hanem két címoldala van, Ambrus Attila, a Brassói Lapok hetilap főszerkesztője és Sarány István, a Hargita Népe napilap főszerkesztője publicisztikai írásaiból, jegyzeteiből állt össze. A kiadványt az újvidéki Léphaft Pál mintegy 170 karikatúrája teszi teljessé.

— Léphaft Pál, aki nemcsak az újvidéki Magyar Szó, hanem a Magyar Nemzet és a Brassói Lapok karikaturistája is, olyan jól rajzolta meg a mi erdélyi valóságunkat, hogy sokan azt hiszik, ő is nálunk él. Mivel kívülről látja azt a helyzetet, amelyet mi élesben, belülről tapasztalhatunk meg, kiegészíti azt az erdélyi körképet, amelyet a könyvünkkel az itteni olvasóknak is a figyelmükbe ajánlunk. Ha a szövegekben szereplők esetleg ismeretlenek önök számára, a szituációk korántsem, hiszen ugyanazt éljük meg Vajdaságban, Felvidéken, Kárpátalján és Erdélyben is — mondta Ambrus Attila, majd a brassói magyarságról és a hetilapjáról beszélt. — Brassó a XVI. században Erdély legnagyobb városa volt, 6500 lelket számlált abban az időben, amikor Kolozsvár mindössze 5000 lakost. Ma a városban 300 000 ember él, körülbelül 8 százalékuk magyar, vagyis mintegy 24 000-en. A Brassói Lapok a legrégebben megjelenő magyar újság nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is. 1849. április 21-én alapította Bem József, aki az erdélyi hadjáratára Debrecenből hozott magával egy nyomdagépet is. A szabadságharc és a forradalom bukása után a lap nem jelenhetett meg ezzel a névvel, ám 1891-től ismét volt Brassói Lapok, mely a két világháború között az erdélyi magyar sajtópaletta legjelentősebb kiadványa lett. Sok erdélyi magyar író a Brassói Lapoknál kereste meg a mindennapi kenyerét, emellett annyira stabil volt a lap anyagi helyzete, hogy számos magyarországi újságíró dolgozott itt, mert jobban fizetett, mint a budapesti szerkesztőségek. A lapot 1940-ben szüntették meg, helyette a Vörös Zászlót meg az Új Időket olvashatták a polgárok, majd 1969-ben, pontosan a Holdra szállás napján jelent meg újra, vagyis az idén lesz 169 éves. Azt remélem, hogy nemcsak a 170. évet fogjuk megérni, hanem a 175.-et is — annak ellenére, hogy most már az erdélyi magyar sajtóban sem olyan szelek fújnak, amelyek megengednék a hosszú távú tervezést.

Sarány István, Kurcinák Árpád (moderátor), Ambrus Attila (Ótos András felvétele)

* Amíg Brassóban a magyarság nagyvárosi szórványban él, addig Csíkszeredában más a helyzet.

— Csíkszereda valóban merőben más közeg, mint Brassó, hiszen Székelyföld szívében található, a legjelentősebb számú magyarsággal bíró megye Romániában — ismertette a helyzetet Sarány István. — A megyében a lakosság 85, magában a városban, Csíkszeredában pedig 75 százalék a magyar. Csíkszeredát és környékét a krumpli, vagy ahogyan nálunk nevezik, a pityóka hazájának tartják, arrafelé ugyanis olyan az éghajlat, hogy a gabonafélék és a gyümölcs nem terem meg. Az idén februárban lesz ötven éve, hogy megjelenik a lap, és fél évszázada hozták létre a megyét is a hajdani Csík és Udvarhely vármegye területén. A lapelődünket Hargitának hívták, a mai nevét 1989 decemberében vette fel. Amíg a Brassói Lapok magántulajdonban van, addig mi — Erdélyben egyetlenként — a megyei önkormányzat egyik intézménye vagyunk. A lapot jórészt a saját bevételeiből tartjuk el, illetve más feladatokat is elvégzünk: tévéstúdiót működtetünk, kulturális rendezvényeket szervezünk, programokat futtatunk. Én sajnálnám, ha megszűnne az írott sajtó meg a könyv, és csak más formában, valamiféle hordozókon jutna el az információ a fogyasztókhoz, viszont meggyőződésem, hogy jó szakemberekre akkor is szükség lesz.

Ambrus Attila: — Úgy érzem, a fiatalabb generációknak nem számít olyan sokat az írott szó, mint nekünk. Igazat adok annak a kolléganőmnek, aki megírta, hogy a közösségi hálóba gabalyodott ember elveszíti a közösséget. Amíg régebben élhettünk azzal a reménnyel, hogy az újságolvasás hasonlatos szokás a templomba járáshoz, csak be kell tölteni hozzá egy bizonyos életkort, addig ma már ez nem egészen így van. Ennek ellenére próbálkozunk a fiatalabb nemzedékek megszólításával is, viszont nemcsak újságolvasásra hívjuk őket, hanem szerkesztésre is. A Brassói Lapoknak van egy olyan ifjúsági melléklete, amely Magyarországon kétszer elnyerte Az év diáklapja címet. Ennek Tiszaszentmiklóshoz is köze van, hiszen a Bánáti Újság egyik nyári újságíró-iskolájában döntöttek úgy a jelen levő brassói gyerekek, hogy szeretnének iskolalapot indítani.

* A két előlappal/címoldallal készült könyvetek 480 oldalas, vagyis akár két különkiadványotok is lehetett volna. Miért döntöttetek a „közösködés” mellett?
 

Ambrus Attila: — Ennek a könyvnek a gondolata 2014-ben fogalmazódott meg, amikor konstatáltuk, hogy 2015-ben az erdélyi magyar újságírás több meghatározó személyisége, köztük István is, én is, betöltjük az ötvenedik életévünket. Úgy gondoltuk, hogy mi, a két ’65-ös, kiadunk egy olyan kötetet, amelyben én a szórványban, István pedig a tömbmagyarságban megélt tapasztalatait írja meg. Később egyre inkább úgy éreztem, hogy nem kell ez a könyv, mert ha a jegyzet aznap, amikor elhangzik vagy megjelenik, hat, akkor rendben van, ha azonban nem, akkor végleg elfelejtjük. Most viszont örömmel tapasztalom, hogy a kötet éppen akkor jelent meg, amikor a ’65-ben született Sarány István és Ambrus Attila mellé felsorakozott Léphaft Pál is, aki viszont most hatvanöt éves. Az olvasóra egy kövér, boldog ember néz a címoldalról, aki már nem én vagyok. Amikor a három gyermekemnek dedikáltam, azt írtam nekik, hogy attól az embertől fogadják el, aki voltam, mert már nem vagyok ennyire optimista. Ezért választottam a fordított időrendet, vagyis egy kevésbé boldog állapotból haladok oda, amikor még hittem, hogy a sajtónak van szerepe és jövője. Abban továbbra is hiszek, hogy a sajtónak van szerepe, de abban már nem vagyok egészen biztos, hogy a felelős, közösségépítő sajtónak jövője is van. Egyébként a legelső kötetem, mely Kolozsváron jelent meg Gótvárosi levelek címmel, azokat az írásaimat tartalmazta, amelyeket Brassóból küldtem Szabadkára a Hét Napnak.

Sarány István: — Szinte játéknak, egy kis szellemi tornának indult ez a könyv, aztán úgy látszott, elalszik az ügy, majd újra meg újra elővettük az ötletet. Mivel tavaly lapunk pályázott a könyv megjelenésére, ez adta meg a végső impulzust, hogy kötetbe szerkesszük az írásainkat. A könyv formája szintén egy játék eredménye, két eleje van, középen fordul, ahol viszont Léphaft Pál rövid önéletírását és saját magáról rajzolt karikatúráját találhatják az olvasók.

* A mai emberről azt mondják, nem szeret hosszú cikkeket olvasni. A könyvben található jegyzetek, publicisztikai írások rövidek, vagyis ebben a formában mintha igazodnának a mai kor ízléséhez.

Ambrus Attila: — Úgy gondolom, az emberek jó szövegeket szeretnek olvasni. Ha egy cikk az olvasóban gondolatokat kelt, akkor az az írás jó, függetlenül attól, hogy 40, 60 vagy 200 soros-e. A jegyzet soha nem ott ér véget, ahol aláírom a nevemet, hanem ott kezdődik, amikor az olvasó elgondolkodik azon, amit írtam, és esetleg elkezd vitatkozni velem.

Sarány István: — A publicisztikámban kerülöm a kinyilatkoztatásokat, inkább témákat vetek fel, hogy továbbgondolásra késztessem az embereket.

A csókai, a zentai és az újvidéki könyvbemutatók a Magyar Nemzeti Tanács, Zenta Község Önkormányzata, a zentai Thurzó Lajos Művelődési és Oktatási Központ, a csókai Művelődési és Oktatási Központ, valamint az újvidéki Európa Kollégium támogatásával valósultak meg.