Talán valóban túlzó a kijelentés, hogy értékvesztett a világunk, mindenesetre azok a dolog, amelyeket a régi időkben fontosnak tartottak, ma sokszor egy fabatkát sem érnek. Dekadencia jellemző a mai társadalomra — legalábbis erkölcsi és morális értelemben biztos.

Sok Gábor szabadkai könyvkötő szerint ma nem a tudás fontos, hanem az, hogy kinek milyen autója van. Mint mondja, a mai értékválságot jól példázza, hogy néhány évtizeddel ezelőtt egy könyv ára egyenértékű volt egy tehénével. Ma pedig már azok is egyre kevesebben vannak, akik egyáltalán olvasnak. Sok Gábor könyvkötészete a barátok templomával szemben található, a cégtáblán 1896 szerepel. A műhely idősebb, mint maga a szabadkai városháza.

— A szakmai tudása a hiányzásai miatt meg nem állapítható — áll azon az alapító oklevélen, amellyel az első könyvkötőmester elkezdett dolgozni. Édesapám nagybácsija volt az az illető, aki az iskolából való hiányzásai ellenére megkapta az engedélyt a könyvkötészet megnyitására — mondja Sok Gábor, majd tréfálkozva hozzáteszi, hogy az „öregek” a lépcsőn állva nézték végig a városháza építését. Az üzletet édesapja vitte tovább, majd pedig az 1990-es évek elején ő vette át a műhelyt. Mint mondja, Zágrábban fejezte be az egyetemet, grafikusnak tanult, majd tíz évet dolgozott a valamikori Pannónia nyomdában. Édesapja nyugdíjba vonulása után pedig magától értetődő volt, hogy átveszi az üzletet.

— Lényegében a műhelyben nőttem fel, itt gyerekeskedtem. Öregapám aranyműves volt, a műhelye a könyvkötészet mellett volt, mi sokat játszottunk az udvarban. A középső épületnek kétrészes pincéje volt, melyet a második világháborúban bombatámadás ért, és elég romos állapotban volt. Nekünk nem volt szabad oda lemennünk, mert az alsó pincében egy nagy kerek kút volt, mely a valamikori várhoz tartozott. És a szóbeszéd szerint alagutak is húzódnak az épület alatt, egészen a sétaerdőig, a szerb temetőig, a valamikor várfalig, mely most a Borovo utca — emlékezik vissza Sok.

A könyvkötő szerint a szakmája óriásit változott az idők során. Elsősorban minőségben és igényességben. Mint mondja, manapság nincs kinek dolgozni, azok ugyanis, akiknek volt tudásuk, akik eljártak koncertekre, színházba, akik tudták, hogy ki az a Mozart vagy Chopin, eltűnőben vannak.

— Most ott tartunk, hogy a kétujjnyi vastag arany nyaklánc, a mobiltelefon és a Jeep a fontos. Régebben sokkal többet áldoztak az emberek egy könyvre. Akkoriban a könyv ékszer volt. Ma a tömeggyártás korát éljük, sok szempontból elenyésző egy kötet értéke.

Sok Gábor életfilozófiája, hogy egy könyv használati tárgy, nem dísz, nem vitrinbe való. Rongálódik, elhasználódik, egy jó művet ugyanis többször is el kell olvasni. És ilyenkor jön ő, a könyvkötő, aki újra életet lehel bele.

— A technológia is sokat változott az idők során. Ma az első kérdés mindig az, hogy a kuncsaft mennyit hajlandó fizetni a javításért. A minőség is az ártól függ. Óriási különbségek vannak a szolgáltatásban is. Nálam megtalálható mindenféle típusú kötés, technológia. Tudok fehér papírból borítót készíteni, melyet magam festek ki kézzel, vagy ha kell, akkor az eredetivel megegyező előlapot is csinálok. Papírlapot öntök. Dolgozom vászonnal, bőrrel, festékkel. Az alapanyagot egyre nehezebb beszerezni, főleg külföldről rendelem. A hazai minőség bóvli. Egyszer egy nagyon régi, múlt századi Szentírást hoztak be javításra. Ez a könyv családi örökségnek számított, a fiú az apjától örökölte, vagyis generációról generációra vándorolt. A javítással nem volt gond, a Szentírásban található jegyzetek viszont felkeltették a figyelmem. A régi Bibliákban elöl vagy hátul néhány lapot üresen hagytak, ahová jegyzetelni lehetett. Ide írták be a gyermekek születési dátumát, a házasságkötést, a keresztelést, a bérmálkozást. Tintaceruzával írtak, és a kézíráson látszott, hogy a jegyzetelő nem volt írástudó ember, hiszen keményen rótta a betűket. A bejegyzés alatt egy születési dátum állt, majd utána az a megjegyzés, hogy „vasárnap volt és sütött a nap”. Ma ilyesmivel nem igazán találkozunk. Sokkal érzelemdúsabbak voltak akkoriban az emberek — mondja Sok Gábor.

Manapság a könyvkötő főleg javít, vagy hivatalok részére készít köteteket. Előfordul, hogy annyira rossz állapotban kerül hozzá egy könyv, hogy új lapokat kell nyomtatnia, de Soknak ez sem okoz gondot. Például ha valaki adathordozón hozza be a szakdolgozatát beköttetni, akkor annak sincs semmi akadálya, a mester kinyomtatja, igaz, már nem lektorálja a szövegeket.

— Megtanultam, hogy nem szabad lektorálni, mert többször is előfordult, hogy miután a címben vagy bárhol kijavítottam az ordító helyesírási hibát, az illető visszaszólt, hogy nem kellett volna. Azóta nem nyúlok bele a szövegekbe. Mindig vannak nagyon okos emberek — teszi hozzá. Mint mondja, voltak olyan kuncsaftjai is, akik például novemberben diplomáztak, majd a következő év márciusában hozták a magisztrátushoz szükséges szakdolgozatukat, és még ugyanabban az évben le is doktoráltak. Ezekből a kuncsaftokból egyre több van.

— A könyvkötészet nem sorozatmunka, nem egy monoton meló. Ahány könyv, annyi fajta. Nem lehet megunni. Előfordul, hogy egy-egy munkát több hétig végzek, de nem is a munka tart ennyi ideig, hanem az az időszak szokott elhúzódni, amíg az emberben összeállnak a dolgok. Nem szeretek fércmunkát kiadni a kezemből. A javítani való könyvek többségét lapokra kell szétszedni, majd újra összerakni. Vannak különleges kívánságok is. Például egyre gyakrabban kell meghatározott nagyságú könyveket készíteni. Megadják a polc méreteit, és oda kell behelyeznem a könyvet, de persze csak a borító, illetve annak is a gerince készül el — mondja Sok Gábor.

A könyvkötő szerint a telefonok és a táblagépek elterjedése ellenére a könyvek sosem mennek ki a divatból, hiszen tanulni, tudást szerezni csak könyvből lehet. Ennek tudományos magyarázata van: a számítógép monitoráról nem lehet megtanulni a tananyagot. A betűtípus, a sor hossza befolyásolja az emlékezetet. Persze az is előfordulhat, hogy néhány évtized múlva a könyvek ritkaságszámba mennek majd, az emberek a csodájukra fognak járni, és múzeumokban állítják majd ki őket.

— Meg kellene a gyerekeknek tanítani, hogyan kell úgy olvasni, hogy az meg is maradjon az emberben. Persze régen a tudás tiltva volt, és most úgy tűnik, megint az. A kormányoknak fogyasztók, szavazók kellenek, nem pedig gondolkodó állampolgárok.

Szabó Attila felvételei