Ő is kapott egy zöld színű, égetett zománcú szilkét, mely most is a szekrényemen díszeleg. Gyakran virágot rakok bele, máskor pedig kávéházak címkés tasakjait vagy éppen az útközben talált vadgesztenyét.

Különleges rejtekhely is egyúttal, hiszen ha belenézek, ezernyi dolgot látok benne. Legelőször is az 1920-as évek kisoroszi búcsúi kavalkádját, amikor az én drága nagyinkóm eladósorba került leányként fogadta a bókokat, s éppen egy rongybaba- meg falvédőárusnál érte utol Gazsó Pista. Udvariasan adta a kezébe a szilkét. A csurgatott méz ragyogása felfénylett a Templom utcán, és az eresz alján a fecskék csicseregni kezdtek.

A szilke magába szippantotta a kisoroszi emberek szorgalmát, munkabírását, tettrekészségét, mely mindig megvolt — és meg is marad mindörökké. Ebbe az edénybe dolgozta bele nagyinkó a páratlan finomságú konyhaművészetét: hol kocsonyásan rezgő ribizlilekvárt, hol pirosra sült oldalast zsírpárnában.

A szilke átélte a nagy világégést is, amikor Haumanné tanyájáról elhurcolták a bútorokat és a füstölőből leakasztották a kolbászokat meg a sonkákat. Mivel a teheneket is elhajtották, nem csak a ház, az istálló is kongott az ürességtől. Ekkor nagyinkó zsírral töltötte meg a szilkét, és betette a garabolyába. Egy kisebb lenzsákba lisztet, a másikba cukrot, egy harmadikba sót mert, a hosszú nyakú, sötétlila üvegbe pedig petróleumot öntött. Mindezeket pedig elvitte Haumanéknak a dűlőúton. Egy kis idő múlva, miután a családot is elhurcolták az otthonából, az elhagyatott szilke nagyon szomorú lett. Panaszos sírását meghallotta nagyinkó, és elment érte. Ölében a fájdalommal teli szilke alig tudott megnyugodni, és félő volt, hogy megreped, kettétörik, nem lesz többé...

Most itt, a szajáni asztalomon mosolyog rám, habár léte igazából a kisoroszi Szent Péter és Pál-templombúcsúhoz kötődik. Ezen a napon minden szív egyszerre dobban. Az emberek keresztet vetnek a szentmisén, s a mennyek országa felé száll a közösen mondott Miatyánk...

Viszem magammal a szilkét a búcsúi asztalra egy csokor törperózsával, melynek csodájára jár a kedves vendég, az elszármazott kisoroszi emberfia. Az ebéd alatt a forró, aranykarikás, lúdgégetésztás tyúklevest kavargatja, és közben elmélázik a szilke boldogságos jövőt hirdető énekén. Az én atyámfiai nem gyámoltalan, rest lelkek, hanem évről évre talpon maradó, reményüket mindvégig a Jóistenbe vető becsületes emberek — zsongja.

Én hiszek nagyinkó szilkéjének, hiszen már csaknem száz éve szolgálja családunkat. Megmaradt a göröngyös, kisoroszi dűlőutakat taposó parasztság kitartó krónikásának.

A Szent Péter és Pál apostol katolikus templom Kisoroszon