A kisgólyák már nem oly kicsik

A kisgólyák már nem oly kicsik

Az Újvidéki Művészeti Akadémia legfrissebb színészévfolyamának hallgatói Hernyák György tanár úr vezetésével túl vannak az első évükön, és bár nem szokás, de az év végi vizsgaelőadásukat, a Sexpeare-t Szabadkára is elhozták. Kíváncsi voltam, hogyan érzik magukat így az elején, de már túl az első akadályokon, kudarcokon. Mi az, amit könnyedén vettek, és mi okozott nehézséget. Az előadás előtt beszélgettem velük, s az alábbi válaszokat kaptam.

Verebes Andrea:

— Talán nem is elvárásokkal indultam neki az akadémiának, inkább félelmekkel. Ezeket bizonyos helyeken megerősítették, olyannyira, hogy az első félévben úgy éreztem, egyáltalán nem funkcionálok. Begörcsöltem, és bennragadtam ebben a feketedobozban, mely az egyetem tízes terme. Most sem érzem, hogy sokat változott ez a helyzet, de egyre jobban tudom élvezni, amit csinálok, egyre felszabadultabb vagyok, és azokat a dolgokat, amelyeket eddig nem szerettem, és úgy éreztem, hogy nem is szeretném csinálni, még akkor sem, ha kényszerítenek, azokon is átléptem, és ha kell, megcsinálok mindent. De nem biztos, hogy az akadémia után is akarok majd ezekkel a dolgokkal foglalkozni, de amíg itt vagyok, kipróbálom őket. Ilyen volt például az imitációs gyakorlat. Nagyon nem szerettem. Főleg egymás imitációját. Mindig attól féltem, hogy a másik meg fog sértődni, hogy nem vagyok elég hiteles, és hogy a gyakorlatba nem tudok semmi olyat belevinni, ami engem is inspirálni tud, amitől több leszek. A végére azonban egy kicsit megváltozott a véleményem, és elkezdtem élvezni. Lehetőségem volt Hernyák tanár urat imitálni, aki ezt nagyon jól vette, nem sértődött meg. Sok mindent át tudtam tőle venni, és viszonylag jól is sikerült az imitáció, aminek örülök. Már az akadémia előtt is foglalkoztam színházzal, az elméleti és a történeti részével is, voltak tapasztalataim, és már akkor is kíváncsi voltam. Sok mindenről olvastam, Góli Kornélia azonban nagyon jó tanárnő, akitől valóban rengeteget lehet tanulni, és az ő óráin szoktam rájönni, hogy mennyi mindent nem tudok, de szomjazom. Azt gondolom, hogy majd a négy év után, ha elég energiát fektetek az egészbe, talán más tapasztalatokkal jövök ki az akadémiáról. Már most érzem, hogy sokat változtam, az értékrendem is talán más lett egy kicsit.

 

Nyári Ákos:

— Minden perc hasznos az akadémián. Legfontosabbak a mesterségórák, leginkább ezek feszegetik a határainkat, itt tudunk a legtöbbet tanulni, nemcsak színházról, hanem az életről is. Hernyák tanár úr sokat mesél, és megtanít bennünket olyasmire is, ami nem a színpadhoz és a színészhez kötődik, hanem arra nevel, hogy emberként hogyan viselkedjünk. Vannak más szempontból hasznos óráink, például a balett. Én korábban néptáncoltam, de nem lehet összekötni a kettőt. Amit itt tanulunk, az nem is csak balett, hiszen több stílussal foglalkozunk majd az évek során. De igazából minden órán felhívják a figyelmünket olyasmire, aminek ha utánanézünk, jól tudjuk hasznosítani. Az akadémia miatt nem tudunk annyit színházba járni, mint régebben, de amikor csak tehetjük, ellátogatunk a Szerb Nemzeti Színházba és az Újvidéki Színház előadásaira, esetleg nagy ritkán Szabadkára, de sajnálom például, hogy az idén nem sikerült eljutnunk a Zentai Magyar Kamaraszínházba. Korábban egyáltalán nem olvastam színházelméleti írásokat, így ez egy új fejezet az életemben, de azt hiszem, megtaláltam magam benne. A vizsgaelőadásunkban van angol szöveg, mellyel eléggé megszenvedtem, és az imitáció is okozott nehézséget. Azzal még kellene foglalkozni, valamint zenélni sem könnyű a színpadon. Azt a feladatot kaptuk ugyanis rögtön a felvételi után, hogy tanuljunk meg játszani valamilyen hangszeren. Én a gitárt választottam. Háááát... Azt hittem, könnyebb lesz. A második évre igazán kíváncsi vagyok. Nagyon érdekel, milyen lesz a Tanyaszínház és egy kis szünet után visszatérni, és már mindent tudunk, mi hol van, nem lesz ekkora fejetlenség, mint az első évben volt. Remélem, hogy jobb lesz.

 

Dienes Blanka:

— Amikor elkezdődött az akadémia, azt hittem, valamennyire átlátom, de aztán rá kellett jönnöm, hogy mégsem. Ezelőtt nem foglalkoztam színházzal. Amikor felvettek, akkor jöttem rá, hogy valójában mennyire jó ez, hiszen itt nemcsak a szakmát tanítják, hanem emberséget is. Engem ez fogott meg leginkább. Hogy mennyire meg tud változni az ember akár egy hét után. Magamon is meglepődtem. Soha nem voltam sportos alkat, nem is mozogtam túl sokat, de most sok mozgásos óránk van, én pedig képes vagyok olyan mozdulatokra, amelyekről nem gondoltam, hogy el tudom őket végezni. Ezek mind apró sikerélmények. Például kézenállásból bukfencben át tudtam fordulni. Az ember valóban meglepődik, hogy mire képes. A legnagyobb kihívást számomra a szerb nyelv okozta. Tizenkét tantárgyból hatot szerbül hallgatunk, de ebből a hatból négy mozgásos óra. Én egy olyan magyar faluból jöttem, ahol nem beszélik túl jól a szerbet, így én magam sem, ezzel a nehézséggel tehát még küzdök, de október óta, azt hiszem, ezen a téren is fejlődtem egy kicsit. Magammal szemben vannak elvárásaim, arra törekszem, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön. Nem lehet mindenki mindenben tökéletes. Az első év próbálkozás, tapasztalás volt, mely alatt rájöttem, hogy mivel kell többet foglalkoznom, mi az, amiben gyengébb vagyok. Sok mindent az akadémián hallottam először (korábban sajnos nem sokat olvastam a színházról). Rengeteg pótolnivalóm van ezen a téren is, de érdeklődök. Szeretem ezt a közeget. Arra bátorítanak bennünket a tanárok, hogy próbáljuk ki magunkat, improvizáljunk sokat, de ha nehézségbe ütközünk, instruálnak bennünket. Kapunk hideget is, meleget is. Nem tudjuk mindig teljesíteni az elvárásokat, de igyekszünk.

 

Búbos Dávid:

— Az akadémia minden szempontból megváltoztatja az embert azzal, hogy a középiskolából egy új szituációba csöppenünk. Eddig amatőrként foglalkoztunk színházzal, most pedig egyszer csak azzal szembesülünk, hogy itt egészen más játékszabályok vannak, ez egy „Do it yourself” egyetem, melyen bizony a diáknak kell többet dolgoznia, hogy a tanárból minél több tudást tudjon kiszívni. Az első év alatt sok mindent megtanultunk, és a fejetlenségből az első félév végére elkezdett kialakulni valamiféle szervezettség, a második félévnek pedig már egy picit szervezettebben vágtunk neki, és — inkább kevesebb sikerrel, de — teljesítettük (ami a mesterséget illeti), viszont a többi tantárgy esetében is többet kellene gyakorolni, vagy jobban odafigyelni órán. A gyakorlatban ez annyit tesz, hogy most szűrtük le a lényeget, és reméljük, a következő években még nagyobb erővel vágunk neki a dolgoknak. Nekem módomban állt a színház elméleti részével is foglalkozni, mert középiskolában elég sokat tanultunk róla, illetve rendszeresen jártunk színházba, az érettségi dolgozatom is a színházhoz kapcsolódik, tehát már az akadémia előtt ismertem bizonyos színházi fogalmakat, egy kis színháztörténetet. Ez meglehetősen sokat segített egyrészt a mesterség tantárgyban, másrészt pedig az elméleti tárgyakat is könnyebb megtanulnom, mint annak, aki a nulláról kezdi. Ez egy hatalmas helyzeti előny. Az akadémián az új játékszabályokkal az ember is megváltozik, fejlődik. Sosem lehetsz elég jó, sosem lehet elégszer átismételni, elpróbálni egy jelenetet, sosem lesz tökéletes. A tanárok is igyekeznek egy picit úgy tanítani bennünket, hogy ne szaladjon el velünk a ló, s ha kell, visszarántanak a realitásba. Az alapoktól kezdünk mindent. Először is megtanulunk járni a színpadon. Noha azt hittük, hogy már tudjuk, hogyan kell csinálni, kiderült, hogy nem. Beszélni és énekelni is tanulunk. Ez rengeteg munka, és sok sírással, fogcsikorgatással jár. Nem úgy van ez, hogy felállunk a színpadra, s máris zseniálisak vagyunk. Kudarcot kell vallani, el kell esni, le kell menni a béka feneke alá, és egy jó ideig ott maradni, hogy el tudjunk indulni egy jó irányba. Aztán amikor sikerül valami, akkor az ember felszabadultabbá válik.

 

Hajdú Sára:

— Nem tudom, voltak-e elvárásaim az elején. Csak annyit tudtam, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni, erre az egyetemre szeretnék beiratkozni, ezt szeretném végigcsinálni. Még elég fiatal voltam, amikor bátyámat, Hajdú Tamást felvették az akadémiára, tehát én már akkor hallottam ezt-azt, láttam rajta, hogy fáradt, hogy már nem jár haza olyan gyakran, de tizenvalahány éves fejjel nem fogtam fel, hogy itt milyen kemény munka folyik. Nagyon örülök, hogy nem egy olyan egyetemre járok, ahová bemész, lehallgatod az óráidat, a vizsgaidőszakot kávé segítségével valahogy túléled, vizsgázol, és kezded elölről, hiszen ahol sokan vannak, ott gyakran nem egyénként tekintenek a hallgatókra, hanem számként. Az akadémián még a portások is tudják a nevünket, megjegyeznek, ismernek bennünket. Ez abból a szempontból rossz, hogy ha olyasmit csinálsz egy órán, amit nem szabad, mondjuk, véletlenül elalszol (megtörténhet ez is), mindenki megjegyzi, hogy te voltál az, aki nem megfelelően viselkedett, és szép lassan minden tanár tudni fogja ezt rólad. Persze ebben nevelési szándék van, hiszen az embernek kellemetlen visszahallani egy egészen más tanártól, hogy „Hallom, elaludtál X. Y. óráján”. Már ez után az egy év után is sokkal többet tudunk a színházról, mint előtte, de még ez is semmi ahhoz képest, hogy évek múlva mennyit fogunk tudni, viszont emberileg már most sokat fejlődtem. Voltak az életemben nagy váltások, ilyenkor leginkább a személyiségem változott. Ez a második nagyobb ilyen személyiségbeli változásom. Az első is a színházhoz kötődik, a diákszínpados éveim alatt történt egy próbafolyamat alatt, s ez a mostani is a próbákhoz köthető. Sokkal nyitottabb és lazább vagyok, mint előtte voltam. Minden mesterségvizsga kihívás volt. Minden alkalommal féltem bemenni. De ez nem olyan érzés volt, hogy „Jaj, meghalok, nem bírom, nem akarom csinálni”. Folyamatosan, egész évben kaptunk kisebb-nagyobb feladatokat, egyszer például állatok karakterisztikáit kellett átvennünk. Én a végén a béka mellett döntöttem.

 

Kőműves Noémi:

— Szeptemberben, amikor felvettek az akadémiára, nem tudtam, mire számítsak. Véget ért a felvételi, mely egy elég nagy hajrá volt, és utána ez volt az egyetlen támpontom arra vonatkozólag, hogy milyen is lesz az elkövetkező néhány év. Nem tudtam elképzelni az akrobatika- vagy a mesterségórát, tehát szinte minimális elvárással indultam el, az akadémia pedig túlteljesítette minden elvárásom. Sok meglepetést és nehézséget állított elém, de ezeket a helyzeteket a többiekkel közösen, egymást támogatva egészen szépen átvészeltük. Örülök, hogy ilyen összetartó hallgatókkal kerültem egy évfolyamba. Már korábbról ismerjük egymást, s ez számomra is megkönnyítette az akadémia első évét. Hiszen éppen elég az új tanárokat és az intézmény szokásait megismerni. Saját magam megismerése, a képességeim, lehetőségeim felkutatása, illetve azok elfogadása elég nagy kihívás volt, és még most is az. Az embernek vannak hiányosságai, nekem is, ezeket kell pótolni, fel kell fejlődni a többiekhez, az előző generációkhoz. Én eléggé lusta embernek tartom magam. Tudom, mit és hogyan kellene megcsinálni, de néha a lustaság győz, és ez meg is látszik. Abból a szempontból jó az akadémia, hogy itt nem fognak nekünk hazudni. Ami nem jó, azt megmondják, így hát van lehetőségünk sok mindent kipróbálni, s rájönni, mi az, ami jó végeredményt hozhat. Nagyon sokat segítenek a tanáraink, főleg Hernyák úr abban, hogy kibontakozhassunk, megismerhessük saját útjainkat. Mindenkinek meg kell találnia azt a belső hangot, amely egy idő után segít neki, hogy eldöntse, mikor volt jó, és mikor nem. Nekem a zenei képzettség hiánya a hátrányom, igyekszem fejlődni. Inkább a mozgás az, amiben jobban megtalálom önmagam. Persze nehéz úgy táncolni, ha az ember nem hallja a zenét, de nem lehetetlen.


A szerző felvételei


Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A Körhinta és a Bánk bán Belgrádban
Színház
  • 2018.11.17.
  • LXXIII. évfolyam 46. szám
A végzet asszonya(i)
Színház
Facebook

Támogatóink