A kis, piros sámlitól a Népszínház színpadáig

A kis, piros sámlitól a Népszínház színpadáig

Fülöp Tímea friss, fiatal, energikus új tagja a szabadkai Népszínház magyar társulatának,

a nézők máris rajonghatnak érte, hiszen a Fekete királynők című előadásban is látható. Biztos benne, hogy előbb-utóbb a filmvásznon fog kikötni, és szóba került egy kis, piros sámli is.

* Szervusz, Timi! Hogy vagy?

— Jól. Most sok szabadidőm van, éppen nem próbálok, ezért mindenféle kreatív kézműves-tevékenységgel foglalom le magam, mert a fejem tele van ötletekkel, tenni akarással, és most ebben (is) élem ki magam.


Fotó: Kakuszi Elvira

* Jó neked, van szabadidőd — mondanám én, aki szintén hatszázfelé szalad. Te szerencsésnek érzed magad, hogy az akadémia után máris van munkahelyed, vagy azért előbb-utóbb minden fiatal színész úgyszólván a helyére kerül?

— Volt bennem félelem, és az osztálytársaimban is, mert a létszámstop miatt meg van kötve a színházvezetők keze, mi pedig tudtuk, hogy állandó munkahelyet nem kaphatunk. Én nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy egy évig Szőke Attila helyén, a szabadkai Népszínházban dolgozhatok. Ennek valóban örülök, ám úgy érzem, mintha egy kicsit be is vonzottam volna ezt az univerzumtól. Van, aki kinevetne ezért, én azonban hiszek ebben a Secret című történetben. Középsuliban már játszottam itt két előadásban, a Középiskolások Diákotthonában laktam, és rendszeresen jártunk színházba, aztán a színészi műhely munkájába is becsatlakoztam, és már akkor azt éreztem, hogy egyszer még visszavezet ide az utam. Így is lett.

* Ha még egyszer lenne lehetőséged, akkor is a Népszínházat választanád?

— Ezen nem gondolkoztam. Az első nagyobb szerepem a Csongor és Tünde című előadásban volt a Zentai Magyar Kamaraszínházban. Nekem az a légkör is nagyon tetszett. Fiatal csapat, ismertük is egymást a Tanyaszínházból. Az is tetszett, hogy a tagok talpraesettek, még mindig mindent ők csinálnak, egyedül díszleteznek, kellékeznek stb. Viszont minden színházban vannak olyan aspektusok, amelyek miatt választhatnám éppen azt, ha lenne választási lehetőség.

* Egyébként a Vajdaságban végzett színészeknek van lehetőségük magyarországi színháznál munkát kapni, vagy ott túl van telítve a szakma?

— Magyarországon rengeteg színház van, és még több színinövendék. Nem azt mondom, hogy lehetetlen, de ahhoz, hogy ott játsszunk, ott kellene élni, a színházas körökben forogni, hogy lássanak, halljanak rólunk. Nekik könnyebb a dolguk, hiszen már ötödéven gyakorlatoznak különféle színházaknál. Mi ezt itthon csináljuk, rólunk a vajdasági színházak tudnak, és minket ők játszatnak, ami jó. Mi, lányok már második évben részt vettünk a Csárdáskirálynőben. Magyarországon egy bizonyos idő után persze tudnak rólunk, szóval nem érzem, hogy mi, vajdaságiak ki volnánk zárva az anyaországi színházi környezetből, csak nyilván mindenki a keze ügyében levőket foglalkoztatja.


A szerző felvétele

* Ez fordítva is igaz.

— Igen, igen. Nálunk is nagyon ritkán fordul elő, hogy magyarországi színész játszik egy darabban, pedig nagyon jó lenne.

* Te nagyon sokat változtál szerintem. És nem csak külsőleg. Nyugodtságot sugárzol, lett egy tartásod. Ez tudatos, vagy így alakult?

— Nem tudom, hogy minek köszönhetem, de sejtem. Az újvidéki Művészeti Akadémia valóban megtanított bennünket sok mindenre. Úgy érzem, hogy ott sokat fejlődtem, ám nem biztos, hogy annak gyümölcse már akkor érezhető volt. A negyedik év második felében kezdtem el érezni önmagamon is, hogy annak az alázatnak, amelyre tanítottak bennünket, valóban van hatása. Persze ha magadon nem akarsz változtatni, akkor nem is tudsz. Én akartam. De az érdekes, hogy ha valami történik a barátommal, a családommal vagy bárkivel, aki számomra fontos, azt mondom magamban, hogy a „régi” Fülöp Timi ilyenkor már biztosan felhúzta volna magát. Ilyen a temperamentumom. Félig szerb, félig magyar családból származom, lehet, ezért. Most sokkal nyugodtabb vagyok. Azt hiszem, azt tanultam meg, hogy csak azon akadjak ki, ami igazán fontos. Az igazságtalanságokon.

* Milyen volt szerinted a „régi” Fülöp Timi?

— Temperamentumos, tűzrőlpattant, törtető. Három „t”. Ha megvolt a célom, fogtam a bőröndöm, és mentem. Felvételiztem Kaposváron is, Pesten is, jöttem-mentem, egyszer a bőröndöm is a buszon hagytam, megindultam anélkül Pécsről Kaposvárra, és futottam vissza érte, viszont talpraesettebb voltam, mint most. S ez ijesztett meg: mi van, ha már nem vagyok olyan talpraesett, mint régen? Ám szerencsére bebizonyosodott, hogy a nyugodtságnak nincs köze a talpraesettséghez, most is 98,5 százalékban valósítok meg mindent, amit akarok.

* S ha már talpraesettség, nemrég jelentkeztél a Hallasd a hangod! elnevezésű versenyre, mely valójában egy hangosköny-felolvasó pályázat, és be is kerültél a legjobbak közé.

— A Fekete királynők főpróbahetében jártam éppen, megláttam a pályázatot, kölcsönkértem egy mikrofont, az utolsó pillanatban kiválasztottam a legkönnyebb szöveget (ez persze nem volt mérvadó, viszont szorított a határidő), felvettem, beküldtem — mert miért ne? —, s a hölgyek mezőnyében második lettem. Meglepődtem, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen jól sikerül, most pedig várom a fejleményeket, valószínűleg egy kisregénnyel fogom kezdeni, mely hangoskönyv formában letölthető, hallgatható, élvezhető lesz. A hangoskönyvek felolvasásától pedig egészen a szinkronig szeretnék eljutni.
 


* Szerintem a hangod meg is van hozzá. Mélyebb, barnás, bársonyos, kellemes. Most pedig beszéljünk egy kicsit a monodrámádról is. A címe: Egy szó, és magyar költők verseiből készítetted.

— Az akadémistaéveim alatt a színművészeten belül engem az újdonságok felfedezése érdekelt. Akármilyen témán dolgoztunk, mindig találtam abból kiindulva valami újat, továbbmentem, nem tudtam annál az egyvalaminél maradni, amit éppen csináltunk. Azt éreztem, adós vagyok magamnak s a közönségnek valamivel. Imádom a verseket, gyerekkorom óta szavalok. Háromévesen, ha vendégek jöttek, felálltam a pici, piros sámlimra, s szavaltam. Már akkor egocentrikus voltam (nevet), később pedig úgy döntöttem, verseket válogatok a monodrámámhoz. Jónás Gabriella és László Sándor tanáraim rengeteget segítettek. Tavaly januárban kezdtem rajta dolgozni, júniusban volt a bemutatója. A szöveget már fejből fújtam, nehezen tudtuk összeegyeztetni a bemutató napját, csak két hetem volt színpadra állítani, ez azonban kevés.

* Mindezt talán azért mondod el, mert nem vagy vele százszázalékosan elégedett?

— Nem vagyok. Hogyan is volnék? Óbecsén, a monodráma-fesztiválon csak Ráponya Róbert, a zsűri tagja mondott igazi kritikát az előadásról. Szerinte nekem nem kellenek kellékek, nem kell semmilyen eszköz, elég vagyok, elég kell hogy legyek színészként. A hangom, a tekintetem bőven elég ahhoz, amit a monodrámámban el akarok mondani. Szóval van hibája, dolgoznék még rajta, finomítanám, és fogom is, most azonban a népszínházas munkáim élveznek prioritást.


Fotó: Kovács Attila

* Az első munkafolyamat, melyben már társulati tagként vettél részt, a Fekete királynők. Más volt így dolgozni a csapattal, mint korábban?

— Nem volt más, csak furcsa. Én még valahol akadémistának érzem magam, s eddig, amikor itt játszottam, mellettem voltak az osztálytársaim vagy a színitanodások. Most ezzel egy picit egyedül maradtam, abban az értelemben, hogy én még próbák után lemennék egy italra, átbeszélni a próbát, leengedni, viszont a társulat főleg családos emberekből áll, sietnek haza, van már egy ritmusuk. Ők is összejárnak, szórakoznak is, de persze nem minden második este. Én azonban még ebben a másik ritmusban élek. Maga a próbafolyamat viszont nagyon-nagyon jó volt. Azt éreztem, hogy mindenki türelmes velem. Éreztem, hogy a csapat tagja vagyok.

* Pedig minden munkahelyen a „régiek” az elején egy picit kóstolgatják az újoncot.

— Igen, viszont engem már mindenki ismert a csapatból. Befogadtak, és nagyon türelmesek, kedvesek, segítőkészek voltak velem minden pillanatban.

* Vannak még olyan terveid, amelyekről nem tudok?

— Szeretek táncolni. Szívesen elkezdenék újra néptáncolni vagy latin-amerikai táncokkal foglalkozni, akár versenyszerűen is. Ki szeretném magam próbálni fizikai vagy mozgásszínházi darabokban, és a legfőbb vágyam — ez pedig tuti megvalósul, ezer százalékig biztos vagyok benne —, hogy egyszer filmben szerepeljek. Itthon, Magyarországon, Hollywoodban, bárhol.

* Az angol nyelvvel hogy állsz?

— A Kosztolányi-gimibe jártam, ahol az angol volt a fő nyelvem, tehát elég jól állok vele. Azt gondolom, hogy rengeteg lehetőségünk van, a világ nyitott, csak ez a pénz ne volna... Azazhogy bárcsak volna... Merthogy például ahhoz is pénz kell, hogy felülj a repülőre, s elugorj, mondjuk, Atlantába egy netflixes sorozat castingjára. Most azonban itt szeretnék tapasztalatot szerezni, ahol vagyok, aztán majd néhány év múlva meglátom, mit is tudok ezzel kezdeni. Viszont el szeretnék s el is fogok kanyarodni a film felé.

* Így legyen.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink