Ez most nemcsak a politikusok választások előtti szlogenje vagy az egyesek által folytatott permanens kampány része, hanem a valóság. Bizony, van hova növekedni, hiszen a régió országai még nagy léptekkel is csak évtizedek múlva érhetik utol a legfejlettebbeket. A keleti és a balkáni térségben most számos ország éves GDP-növekedése meghaladja az EU átlagát. Ezt nem (csak) a politikusok állítják, a PayPal és a Deloitte Európa új tigrisei című idei tanulmányában is ez olvasható.

Egyfajta bérrobbanást idézhető elő mindez. Az egyre feszesebbé váló munkaerőpiac nyertesei elsősorban az alkalmazottak lehetnek. A régióban érdemben máris növekedtek a keresetek, és az egyre krónikusabb munkaerőhiány miatt várhatóan még tovább emelkedhetnek. Mindeközben az is szépen látható, hogy a munkaerőpiac gyors átalakuláson megy át. A folyamat nálunk, illetve az EU-ban is tapasztalható. Az iparban, az építőiparban és a mezőgazdaságban csökken a foglalkoztatottak száma, miközben a szolgáltató szektorban egyre többen dolgoznak.  

Hogy a munkaerőpiac egyre feszesebb, azt a gyors GDP-növekedésen túl kétségkívül a Nyugat-Európába való kivándorlás is erősíti. Fontos azonban megjegyezni, hogy a bérek nem nőhetnek az egekig. Hosszú távon az emelkedésük nem szakadhat el a termelékenységtől. Ez nem a sokak által „gonosznak és kapzsinak” hitt munkaadók miatt van így, hanem a gazdasági törvényszerűségek működése okozza. Bizonyos bérszint felett ugyanis versenyképességi gondok merülhetnek fel.

Országunk a ’90-es évek embargós, háborús időszakában gazdaságilag valójában teljesen padlóra került. Az egykori, úgynevezett kelet-európai országok, a korábbi KGST-tagállamok már akkor megelőztek bennünket. Pedig a ’80-as években az ottani perspektívából mi is Nyugatnak számítottunk. Az ezredforduló után kezdett talpra állni gazdaságunk. Az idegen befektetők beáramlását kezdetben elsősorban az olcsó munkaerő vonzotta. A külföldi tőke nem azért jön ide, hogy rajtunk segítsen, hanem a profitszerzés vezérli. Az idegen befektetőktől azonban nem (minden esetben) kellene félni. Akkor van a kívülről érkező beruházásoknak valóban kedvező hatásuk, ha a hazai cégek is integrálódni tudnak beszállítóként, szolgáltatóként, alvállalkozóként vagy más módon.

Most valójában csupán egyetlen életképes fejlődési modell létezik a kisebb államok számára: a külföldi modern technológiára, tőkére és tudásra való hatékony, szerves rákapcsolódás. Ehhez ma már a legtöbb esetben nem a gyártósorok importálásával juthatunk el, hanem az oktatás színvonalának javítása által a képzett munkaerő kitermelésével, illetve a belföldi és a külföldi cégek közötti kapcsok felépítésével.

Egy ország gazdasági eredményei és fejlesztési lehetőségei szempontjából nem hagyható figyelmen kívül a méret sem. Kína hatalmas állam. De a földrajzilag hozzá közel álló kisebb országok, mint Japán vagy Dél-Korea, világszinten is versenyképes cégeket tudtak „kitermelni”. Ennek egyik feltétele az volt, hogy gazdaságuk önmagában is elég nagy legyen ahhoz, hogy a belső forrásokból megerősíthessék vállalataikat. Az iparban ugyanis — ha nem is mindig döntő, de — mindenképp az egyik legfontosabb tényező a méretgazdaságosság. Éppen ezért nehéz elképzelni olyan új iparpolitikát, amelynek segítségével az alig 7 milliós Szerbia világverő cégeket hozhatna létre. Ez azonban csak általánosságban igaz, egy-egy kivétel pedig csak a szabályt erősíti. Ahogyan a finnek a Nokiát vagy a svédek az Ericssont létre tudták hozni, úgy másoknak is sikerülhet valami hasonló.

Az amerikai protekcionista politika ellenére egyre csak fokozódó nemzetközi munkamegosztás azonban másfajta folyamatokat generál. A világon már jóformán nincs is olyan összetettebb termék, amelyet egy-egy ország csak a saját erőforrásaira támaszkodva le tudna gyártani. Ez főleg az olyan kis országok esetében igaz, mint a miénk. Az exportra való termeléshez ezért szinte mindig importálni is kell. Ezt bizonyítja az is, hogy az ország legnagyobb exportőrei, mint például a Fiat Chrysler vagy a szendrői vasmű, ott vannak a legnagyobb importőrök között is.