Eifert János A kertész keze című fotója egy remekmű. Órákig tudnám nézni, miközben a kép inspirálta kérdésekre felelgetek magamnak. Vajon hány év munkája szárította ki ezt a kezet? Mi lehet a kertész első gondolata reggel, amikor felébred? És ha megkérdezném, mit felelne, mire tanította őt a föld szeretete?

Egy szöveg jutott eszembe, mely egy másik témakörben, másik kontextusban hangzott el ugyan, mégis úgy érzem, magában foglalja mindazt, amit akár A kertész keze, akár a magyar kultúra napja alkalmából hozzátehetünk.

Dobszay László (1935—2011) Széchenyi-díjas zenetörténész, népzenekutató, karnagy, egyetemi tanár a Magyar Tudományos Akadémia tagjaként 2007-ben tartotta meg székfoglalóját Kultusz és kultúra címmel. Ahogyan Dobszay az előadásában fogalmaz, a kultúra az emberiség által létrehozott anyagi és szellemi értékek összessége. A szó jelentése korábban kiterjedtebb volt, mint manapság. A kultúra szó a latin colere igéből ered, melynek egy XVII. századi református lelkész, Pápai-Páriz Ferenc szótára szerinti jelentése: tisztelem, lakom, megmívelem, bírom. Ugyanannak az igének a konkrét jelentését a szövegkörnyezet határozza meg: „valakit nagy becsülettel tisztelni, a szántóföldet művelni, a városban lakni, barátságot tartani, az igazat szeretni, maga tisztiben eljárni.” E szóval azt jelezték tehát, ha az ember serény odaadással fordult valaki vagy valami felé, illetve buzgólkodott, hogy azt a dolgot szolgálja, művelje, tisztelje. A szántóföldet művelni azt jelenti, tudni, hogy a földből csak gondos műveléssel nyerhetőek ki annak értékei. A föld azzal „bünteti” a mímelőket, hogy termése hitvány lesz. Az ékesen mívelt, ékesített dolog a cultus, aki pedig egyvalamiben tanúsítja ezt a figyelmes, tiszteletteljes serénységet, az a cultor — legyen az földműves vagy tanító. A cultura (művelés) jelenti magát a serény, gondos tevékenykedést is, de még inkább annak eredményét, a míves produktumokat, sőt azok összességét, rendszerét, úgyszólván világát is. Dobszay szerint ma a kultúra szó tartalma valahol az agricultura (földművelés) és a cultura Dei (Isten veteménye) jelentése között van, hiszen az ember természeti valójához tartozik, egyszersmind a szellemi javakra vonatkozik. A kultúra az ember belső világát szólaltatja meg és alakítja. 

Eifert János: A kertész keze (1978) — Artphoto Galéria — Budapest
 

A magyar kultúra napjára

A kertész keze címmel rendezte meg magyar kultúra napi ünnepségét az Életjel — Csáth Géza Művészetbaráti Kör. A Városi Könyvtár olvasótermében megtartott rendezvényen ki-ki a hozzá legközelebb álló módon tett (ön)vallomást, és verssel, a gondolatok sajátos összefűzésével vagy zenével igyekezett megválaszolni azt a látszólag egyszerű, mélyebben belegondolva azonban mégiscsak összetett kérdést: mi a magyar kultúra. Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le a Hymnust. A magyar nép zivataros századaiból fennmaradt költemény befejezésének napját 1989 óta ünnepeljük a magyar kultúra napjaként. Az Életjel egyesület a század-/ezredfordulót megelőző években emlékezett meg először — és egyúttal elsőként Vajdaságban — erről a jeles napról.

Az est házigazdája, Bencsik István bevezetője után Rizsányi Attila szavalta el a magyar himnuszt. Majd következtek az úgynevezett (ön)vallomások, amolyan életjelesen, mindenekelőtt őszintén és megindítóan: dr. Dévavári Zoltán történész, Jónás Gabriella színművész és Palatinus István főtisztelendő tolmácsolásában.

Dévavári Zoltán Tudatom része címmel a történészszemmel helyezte új kontextusba a temetőt, melyben — szakrális helyről lévén szó — kapcsolatba léphetünk azokkal a géniuszokkal, akik a kultúránk, tudatunk alakítói voltak. Hasonló találkozóhelye a múlt nagyjainak és a jelenkorban élő kutatónak a levéltár, ahol a korabeli sajtó és a magánlevelezések böngészésével hosszú-hosszú időt töltve tér- és időbeli zuhanást élhetünk át: Dettre János és Milkó Izidor írásait olvasva az ember egyszer csak ott találja magát 1922-23-ban, e két zseniális ember mellett, akik szinte a barátaivá válnak. Ők is az egyetemes magyar kultúra részei, hiszen olyan időtálló gondolatokat fogalmaztak meg, amelyek méltánytalanul merültek feledésbe a mindenkori politikai megfontolások miatt. A kultúrát nem lehet meghazudtolni, bizonyos szereplőit kitörölni, eltüntetni a tudatból, a történelemből. Akárcsak a hazát, a kultúrát is vállalni kell, még akkor is, ha ezt a XXI. században néha furcsán kommunikálják azok, akik úgy vélik, náluk van a bölcsek köve.

Jónás Gabriella A múltam kötelez (eleink méltó utódjává válni) című előadásában azokat a gondolatokat osztotta meg a közönséggel, amelyek közrejátszottak benne, hogy miként alakult ki benne a magyarkultúra-tudata. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy egy embernek nagyjából tízéves koráig tart az az időszaka, amikor környezete megalapozza az érdeklődési körét, a kultúráját. Az már leginkább tőle függ, hogy a továbbiakban hogyan él ezzel a tudással, hogyan fejleszti, később hogyan adja át. Hogy mit jelent magyarnak lenni, arra Szabadkán tanította meg őt az élet. Miután elsajátította egy másik nép nyelvét, irodalmát, szokásait, hagyományait, hitét, kultúráját, a magyarsága is a helyére került és megerősödött. Erősödött benne a tudat, hogy anyaként fiának, színészként a közönségnek, tanárként a hallgatóknak kell átadnia azt a tudást, amelyet eleitől örökölt, és időközben megtapasztalt, megtanult. Ez óriási felelősség, egyszersmind része az örök körfogásnak is. Számára ez a magyar kultúra, és még sokkal több is.

Ft. Palatinus István Magyar szívvel című előadásában hangsúlyozta, hogy beleszületünk egy kultúrába, mely velünk él, gyarapszik. Amikor felidézi, hogy kik ébresztették fel benne ezt a tudatot, akkor olyan arcok jelennek meg előtte, akik gyerekként meghatározóak voltak az életében, akiktől az anyanyelvet, a gyermekjátékokat, a táncokat, az énekeket tanulta. Ők azok az emberek, akik a kibontakozó értelem útján megmutatták a magyarság szépségeit. Lassan megismerte a magyar nemzet nagyjait, költőket, írókat, művészeket, tudósokat, nem megfeledkezve a legegyszerűbb lelkekről sem, akik nem szerepelnek a lexikonokban. Azok a névtelen, egyszerű, magyar szívű édesapák és édesanyák, akik a magyarságtudatot az újabb nemzedékek szívébe plántálták. Nem dicsőségért, elismerésért küzdöttek, hanem küldetésüket teljesítették, melyet ők is örökségbe kaptak, és úgy éltek meg, hogy számukra is feladat továbbadni, ezáltal másokat is gazdagabbá tenni.

Érdekes, hogy három ember, aki ennyire különböző pályát jár be, amikor azt akarja megfogalmazni, hogy mi a magyar kultúra, mégis ugyanoda lyukad ki. Mindenki számára ugyanazt jelenti ez a fogalom: az anyanyelvet, a gyermekkort és mindazt, ami emberré formálta. Az estre végül felkerült a korona is. Tanúságtételként hangzott el, és szinte a műsorban hallott összes gondolatot egyetlen lélegzetvételben foglalta össze. Zárszóként Liszt Ferenc XII. Magyar rapszódiáját Görög Noémi előadásában élvezhette a közönség.

Az est rendezője Horváth Emma volt. A virágkompozíciót Basity Erika készítette.