A szépséges és életigenlő Mészáros K. Ágnes otthonában beszélgetésünket a kemencében ezer fokon izzó kerámiák születésének pattogó hangja kíséri.

* Zentai származású vagy, ám Budapestre kerültél. Hogyan is kezdődött a világjárásod? 

— A legelején a hobbimat, vagyis a fotózást űztem a fővárosban egy baráti társasággal, majd elkezdtem ott egy kétéves grafikusképzést. Még nem fejeztem be a tanulmányaimat, amikor a magyar külügynél felmerült egy munkalehetőség, mely Párizsba csábított. Az akkori párommal egyik napról a másikra kellett eldöntenünk, hogy belevágunk-e, az édesanyám reakciójától is féltem, de ő jó ötletnek tartotta, így az utazás mellett döntöttünk. Franciaországból kellett leraknom a vizsgáimat, és mindent sikeresen elvégeztem amellett, hogy adminisztratív személyzetként dolgoztunk Párizsban. Nagyon élveztem a munkát, rengeteg tapasztalatot szereztem a két és fél évnyi ott töltött idő alatt. Érdekes volt szembesülnöm azzal, hogy Párizsban milyen nagy és megkülönböztetett szerepe van a beszélgetéskultúrának, hiszen ott az emberek számára az a szórakozás, hogy kiülnek a térre vagy a Szajna partjára beszélgetni, eszegetni-iszogatni, majd eltakarítanak maguk után, és hazamennek. Az is feltűnt, hogy nálunk a padok mindig a falakkal szemben állnak, ott pedig a kávézók asztalai kifelé néznek, mivel egy nyitott nemzetről van szó. Még mindig abból táplálkozom, ami ott körülvett, és ezt szeretném valamilyen formában hazahozni itthonra a saját vállalkozásom keretében, illetve úgy általában minden olyan területre becsempészni, amellyel foglalkozom. Párizsból Rómába mentem, ott három-négy hónapot töltöttem el, de nem éreztem jól magam, és honvágyam volt, ezért hazajöttem Zentára.

* Miért döntöttél így? 

— Annak ellenére, hogy Párizsnál nincs szebb, nekem túl nagy volt, néha féltem is egyedül, és nem szeretnék három órákat utazni, hogy eljussak egyik pontról a másikra. Ott rácsodálkoztam arra, hogy az emberek összeszedik maguk után a szemetet, figyelnek arra, hogy naponta megtisztítsák a kirakatüveget, és szeretném elhitetni az itteniekkel, hogy ha valamiért tesznek, akkor az szebb és jobb lesz. Én ebben hiszek, mert magam is ezt láttam. Ez nem attól függ, hogy szegény vagy-e, vagy gazdag, melyik országba születtél, hanem hogy akarod-e, hogy olyan legyen, vagy nem akarod. Ha igen, akkor teszel érte, és nem kifogásokat keresel. Ezt szeretném átadni a vajdaságiaknak. Sajnálom, hogy ez a közösség nem így gondolkodik, mert morgolódhatunk például azon, hogy milyen termékek vannak a kínai üzletekben, de amíg ott vásárolunk, addig ki fognak nyitni, mert erre van igény.

* Mi lett a fotózással?

— Megtartottam magamnak hobbiként, nem szeretnék ugyanis munkaként foglalkozni vele, mert akkor megutálnám, én pedig szeretném szeretni a fényképezést. Egyébként pedig azt látom, hogy nem is becsülik meg az emberek, úgy vannak vele, hogy fotózni mindenki tud. Nekem nagyon sok munkám van abban, hogy megtanultam jól fényképezni, és ez most abban merül ki, hogy a kerámiáimról készítek fotókat, illetve van egy cég, melynek folyamatosan dolgozom. Ha ismerősről, barátról van szó, akkor keresztelőt, esküvőt és hasonlókat elvállalok. Az igazi szerelem a saját magam fotózása, amin a kreált, kis képekre gondolok, illetve a portréfotózás, melyhez elengedhetetlenül fontos, hogy beszélgessek előtte az alannyal, hogy egy kicsit megismerjem.

* Mihez kezdtél, amikor három évvel ezelőtt hazaérkeztél? 

— A szüleimmel belefogtunk a nagymamám házának felújításába, mely egy évbe telt. Még Párizsban szemezgettem a kerámia műfajával, és édesanyám előállt azzal az ötlettel, hogy mi lenne, ha megkérnénk egy ismerősünket, hogy mutassa meg az alapokat. Tetszett az ötlet, hiszen elhatároztam, hogy minden évben megtanulok valamit, mert hiszem azt, hogy az agy befogadóképessége határtalan. Így tanultam meg az egyik évben szaxofonozni is, mert úgy érzem, minél több szakmát elsajátítok, annál több vagyok. Találkoztunk Kis Katalinnal, ő mutatta meg nekem az alapokat. Egy hónappal a karácsonyi vásár előtt kezdtem el igazán kerámiával foglalkozni. Budapesten bevásároltam fehér agyagból, és elindult a rohammunka sok átsírt órával, hiszen nulla tudással vágtam bele, és már be voltam jelentkezve a vásárra. Az interneten tudakozódtam, igyekeztem mielőbb kitapasztalni a kemence működését, és nehezen, de sikerült idejében elkészülnöm, a vásárban pedig száztíz terméket adtam el. Nagyon sok lépcsőfoka van a kerámiakészítésnek, hiszen az agyagnak a formázás után száradnia kell, majd bekerül hat órára a kemencébe, utána pedig a mázba mártom, valamint ismét a kemencébe teszem, és mindez nagy türelemre tanít, hiszen mindent alaposan ki kell várni, mert ellenkező esetben nem lesz szép a termék. Nagyon szeretném, ha már elkészülne a műhely, ahol meghatározott időben tudok kerámiával foglalkozni, mert jelenleg a konyhában dolgozom, és nagyon összefolyik a magánélet a munkával. Ha van egy rendes munkaidőm, akkor a nap másik felében az itthon nyugalmát tudom élvezni — ez az, ami miatt valójában hazavágytam. Imádok dolgozni, de a spiritualitásra is jó lenne időt szakítani. Arra törekszem, hogy fejlődjek, és új tárgyakkal színesítsem a skálát. Eddig gyűrű-, ékszer-, szappan- és mécsestartók, csíráztatók, karácsonyfadíszek, dísztárgyak, kaspók, bögrék, tányérok, kutya- és macskatálak, gyerekszobadíszek készültek, de folyamatosan újítok, ötletelek. Nemrég sikerült cégesíteni a történetet, de nem vágyom gazdagságra, hanem nyugalomban szeretném végezni ezt a munkát, mely elősegíti a lelki békémet, mert én ebben hiszek.