* Hogyan kerültél ki Zágrábba?

— Szalai Attila karikaturista a nagybácsim, amióta az eszemet tudom, mellette mindig rajzoltam. Mire befejeztem az általános iskolát, már a képzőművészet érdekelt a leginkább, de mivel Szabadkán nem volt ilyen középiskola, a politechnikai szakközéppel egyidejűleg jártam rajziskolába. Eldöntöttem, hogy akadémiára megyek. Két évig jártam Újvidékre, felkészítő képzésre. Mivel az első évben nem sikerült a felvételi vizsga, másodszor már nem akartam a véletlenre bízni. Több egyetemet is kinéztem magamnak, és felkészültem rá, hogy ha kell, akár hat felvételin is átesek, hogy valahová bekerüljek. A második — sikeres — felvételim Zágrábban volt. Ez az egyetem egy száztíz éves, nagy múltú intézmény, nem akármilyen érzés oda bekerülni, vajdasági horvát kisebbségiként pedig ösztöndíjat is kaptam, mely nagyon sokat segített benne, hogy elinduljak a tanulmányaim útján.

* Milyen irányvonalat képvisel a zágrábi egyetem?

— A zágrábi egyetem mindmáig eléggé steril és régimódi iskola. Persze beépült már az animáció és a kortárs médiaművészet is, de alapjaiban még mindig a száz évvel ezelőtti, klasszikus program szerint tanítanak, mely szerint a rajzolás mindennek az alapja. A harmadik évtől lehet szakosodni az egyes irányzatokra attól függően, hogy melyik tanárt választod mentorodnak. Ezeknek a pedagógusoknak „meg van tiltva”, hogy az első és a másodéves tanulókkal dolgozzanak, nehogy befolyásolják őket. Az egyik tanárral mégis megismerkedtem. Ő tudta, hogy szabadkai vagyok, és kíváncsi volt rám, ezért nyitott egy szakkört, mely munkájába engem is bevont, így a második évben már vele dolgoztam. Nagyon szerettem volna nála tanulni, de ő közben nyugdíjba ment, akit pedig maga helyett ajánlott, arról kiderült, rossz döntés volt, mert az önös érdekein kívül mással nem foglalkozott. Tanárként nem kaptunk tőle semmit, magunkra voltunk utalva a csoporttársaimmal együtt.

* Hátránynak éled meg, hogy nem volt jó mentorod?

— Ma már nem, mert mindez nagyon sokat segített abban, hogy így gondolkozzak, és hogy itt legyek, ahol vagyok. Az akadémia után nagyon sokan nem találják a helyüket azért, mert az egyetemen mindig a tanár mondta meg, hogy mit csináljanak. Nekünk a mentorunk semmilyen támpontot nem adott. Közben a csoporttársakkal visszajártunk ahhoz a régi tanárunkhoz, akivel egy-egy alkalmi beszélgetés hetekre, hónapokra feltöltött bennünket. Így végeredményben előnyömre tudtam fordítani a helyzetet.

* Milyen alkotói irányba indultál el?

— Visszagondolva — akár a kezdetekre — mindig az absztrakció és önmagam keresése érdekelt. Talán éppen azért, mert nem művészeti középiskolába jártam, úgy érzem, a lelki fejlődésem egy kicsit „elcsúszott” az időben. Talán hamarabb felnőnek azok, akik már a középiskolás éveikben találkoznak ezekkel a kérdésekkel. De nem hátrány ez sem, hiszen most a doktorátusom is erről szól: az emberek tudatalatti állapotáról, és hogy ez miként jut kifejezésre a rajz által, illetve mennyire tud a művészet segíteni abban, hogy megtaláld a lelki egyensúlyt.

* Ez valójában művészetterápia?

– Igen, de az is érdekes, hogy nem tudatosan jutottam el idáig. Éppen az önmagam kereséséből kiindulva másfél-két éven át mindennap lerajzoltam egy maszkot, mely megmutatta, hogy éppen hogyan érzem magam. Rajzolás közben nem gondolkodom. Amit csinálok, az nem tudatos. A diplomamunkám már konceptuális feladat volt. A saját portrémat és ezeket a maszkokat illesztettem össze egy animációba Mirror of My Soul (Lelkem tükre) címmel. Nagyon izgalmasnak éltem meg az egész munkafolyamatot. Az más kérdés, hogy a klasszikus festészeti vonalon a tanárok más irányú haladást vártak tőlem.

* A festészetedben miként nyilvánul meg mindez?

— Ezekkel a négyzethálós képekkel, melyeket mostanában festek, valójában az identitás átalakulását kutatom. Ha magadat akarod megtalálni, akkor le kell bontani mindent, ami körülötted van. Én is a saját világomat építem, és benne magamat. Mindig az első kép az, amelyikből minden kiolvasható. Az első ilyen képemre rajzoltam egy medvét. Azt sem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Nagyjából egyszerre építettem a hátteret és a medvét, de a feje kimaradt, nem tudtam megfesteni. Volt egy küzdelmem a festménnyel, úgy éreztem, meg akar enni, már azt hittem, összetépem, kidobom, nem fejezem be, le is takartam. Egy hónapba telt, mire rászántam magam, hogy elővegyem. Megálltam a festményem előtt, elkezdtem visítani a medvére, ő pedig visított rám. Akkor győztem le, és akkor festettem meg. Később olvastam a medve szimbólumáról, és valóban megtaláltam benne önmagamat. A kép reflexió, utána könnyebben tudod magad elhelyezni az életben. Az is érdekes, hogy az emberek nagy része kígyót, halat lát ugyanezen a képen. Úgy látszik, mindenki azt olvas ki belőle, ami számára jelentéssel bír. Örülök ennek, mert mindig is olyat szerettem volna alkotni, amit senki nem tud, amitől elakad az emberek szava.

* A téma kimeríthetetlen?

— Ez a rész nem is annyira. Ami számomra kimeríthetetlen, az inkább a maszkok és az úgynevezett mitológiai lények témája, melyeket állandóan megfestek. Ezeket az emberek felismerik, és meg is veszik. Igaz, nem lehetek megelégedve azzal, hogy mennyiért, de látom az örömöt, a boldogságot az arcokon. Csodálatos érzés, amikor háromszáz kép közül valaki megtalálja azt az egyet, amelyik róla szól. Mert amennyire rólam szólnak ezek a képek, annyira mindenkiről, az emberekről is. Amikor valaki felismeri magát, az megfizethetetlen, inkább nekem kellene fizetnem azért, hogy megköszönjem. Mert az a mű utána egész életében ott lesz a falán. Ez valahol küldetés is.

* Hová fejlődött benned ez a fajta befelé figyelés?

— Túljutottam néhány dolgon, mely korábban zavart. Az egyetem alatt sokakban nem is tudatosul, hogy a művész a lelkét is beleszövi az alkotásokba. Nagyon fontosnak tartom, hogy akár kimondatlanul is kimondj bizonyos dolgokat. Eljutottam oda, hogy emberekkel szeretnék dolgozni, segíteni nekik a művészetterápia által. Ezt a módszert a pszichoterápia is alkalmazza. Most olyan szociálisan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozom, akiknek a program abban segít, hogy sérülésmentesen éljék az életüket. A velük folytatott csoportmunka félig művészi, félig tudományos, és ez az alapja a doktori kutatásomnak is, melyben a rajzot mint a pszichoszociális működés-változás folyamatának gerjesztőjét és reflexióját vizsgálom. Dokumentálom a gyerekrajzokat és a sajátjaimat, melyeken „kirajzolom” magamból a gyerekekkel töltött csoportfoglalkozás után bennem maradt érzelmeket. A gyerekek rajzait és a saját munkáimat egymás mellé helyezve két év múlva, a projektum végén kiolvashatóak lesznek azok az expresszíven kifejezett érzelmek, amelyeket a gyerekekkel folytatott munka generált, ahogyan az is, hogyan hatott a kicsikre ez a csoportmunka. Azt gondolom, most itt, ahol mi élünk, nagyon nagy szükség van az art terápiára. Sokan szkeptikusak, de én hiszek benne, és abban is, hogy egy napon ezzel fogok foglalkozni. Adni kell, meg aztán te is kapsz, és akkor ez valahol körbeér.