A katarzisról — szubjektíven

A katarzisról — szubjektíven

A gimis éveim előtt nemigen találkoztam a katarzis fogalmával papíron, akkor is Arisztotelésznél, aki a görög drámák kapcsán írt róla (a művészet keltette lélektisztító élményről, mely a nézőben megszülető emelkedett, megtisztult állapot), de többször futkározott a testemen a hideg, amikor egy film végére értem, vagy egy könyvet olvasva.

A kérdés az, hogy miért idéz elő libabőrt egy érzelmileg megmozgató zene, vers, drámai jelenet, és hogy lehet-e egy esztétikai élmény jutalmazó vagy félelemkeltő — esetleg mindkettő.

A dráma be tudja mutatni a borzasztót, de úgy, hogy közben biztonságos keretek között tartja, széppé teszi a tapasztalást. Éppen ezért számos kutatóban felmerült, hogy ha a gyerekeket például mindennap érné valamilyen művészeti élmény, előrébb tartanánk. Az emlékek megőrzéséhez is szükség van az élményekre, a hozzájuk kötődő érzelmekre, a motivációnkra, az ezek nélkül rögzülő emlékek ugyanis sokkal nehezebben hívhatóak elő. Minél több érzelemmel viszonyulunk egy emlékhez, az annál több másikat hív elő, és kerül vele kapcsolatba. Röviden: ahhoz, hogy hatékonyabban memorizáljunk, érzelmi bevonódásra van szükségünk.

Gyakran látni, hogy — akár terápiás, akár más csoportokon belül — amikor a tagok támogató és megértő közönségnek mondják el a történetüket, megszabadulnak a szégyen és a bűntudat érzésétől. Ebben az esetben a katarzis az érzelmi fájdalomtól való megkönnyebbülés élménye, mely az érzelmek szabad, gátlásoktól mentes kifejezése által történik.

Freud katarziselmélete szerint az elfojtott düh és indulat összeadódik, majd egyszerre robban ki az egyénből. Ezért tartották fontosnak a negatív érzésekkel járó indulatok leadását a hétköznapokban. Ám ez az elmélet tévesnek bizonyult, mert a másik ember felé irányuló düh kiadása nem enyhítette, hanem éppen ellenkezőleg, erősebbé tette az indulatot.

Sokszor, amikor a katarzis megtisztítja az érzelmeket, a sírással oldja fel a feszültséget. Máskor a sírás által éljük meg a katartikus élményt: „olyan jól kisírtam magam!”

A pszichoterápiában a játék lehet a vágyak kivetítése, a konfliktusok és a kellemetlen élmények megismétlése azzal a céllal, hogy megoldjuk őket — vagyis a játék a katarzis megélésének egyik formája.

Most ismét az az érzésem támad, hogy tizenöt évesen irodalomból írok dolgozatot. Egy számomra kedves ember megmutat nekem egy zenés videót, közben meredten figyelek, a torkom egyre szárazabb. Furcsa emlékek törnek rám, már rég elhagytam az osztálytermet, egyre tudatosabb a figyelmem, egy meghatározhatatlan hosszúságú időre megszűnik minden... Ott a kérdés a dolgozatfüzetben: Mi a katarzis? Arra gondolok, talán a tanár nem tudja, és belőlünk akarja kiszedni, meg arra is, hogy ha nem ugyanazt írom, mint a többiek, akkor vajon gyengébb jegyet kapok-e. S közben a papír előttem tiszta, eltűnnek róla a vonalak. Idővel azonban egyre többet írok, mindig arról, ami velem történik, ami bennem lejátszódik. Soha nem tudom, hogy mi születik, de a végén nekem belül jó. Olyan összefüggéseket találok a világ dolgaiban, amelyek újak, amelyek felemelnek, olyan, mintha rádöbbennék valaminek a nagyságára, ami lenyűgöz, ami előtt ott állok kicsi emberként, és átérzem a hatalmát, mely minden józan gondolkodást, értékrendet, természeti törvényt legyőz...

Valahol azt olvastam, hogy mivel az ember a közösség része, az a felismerés is katarzishoz vezet, hogy a közösség többi tagja is hasonló nehézségeken, örömökön megy át, mint mi magunk. Vagyis éppen fordítva: nem a különbözőségünk, hanem a másokkal való azonosság is lehet katartikus élmény — talán így illeszkedhetünk az egyetemes ember mivoltához.

 

„Mivel az ember a közösség része, az a felismerés is katarzishoz vezet, hogy a közösség többi tagja is hasonló nehézségeken, örömökön megy át, mint mi magunk. Vagyis éppen fordítva: nem a különbözőségünk, hanem a másokkal való azonosság is lehet katartikus élmény — talán így illeszkedhetünk az egyetemes ember mivoltához.”

 

Ha úgy tekintek a katarzisra, hogy az a művészet hatásának és az esztétika befogadásának az egyik legfontosabb mozzanata, akkor vajon alapelvárás-e, hogy egy darab katarzisélményt nyújtson? S ha az, akkor vajon hányszor élhetem meg ugyanazt az élményt ugyanattól az alkotástól? Törvényszerű-e, hogy egy zeneszám meghallgatása után minden egyes alkalommal végigfut a hideg a hátamon? S eldöntheti-e egy kívülálló (a kontextus ismerete nélkül), hogy amikor ezt érzem, akkor kellemes vagy kellemetlen élmény ért-e engem?

A művészetben az őszinteségnek, a kendőzetlen feltárulkozásnak katartikus ereje van. A szemlélő számára az azonosulás lehetőségét, élményét nyújtja, azt, hogy a művek olyasmit mondanak ki helyettünk, amit mi magunk nem merünk megfogalmazni. Másrészt a katarzis olyan élmény is, amely az ember életébe változást hoz.

A tapasztalásunk nem menthet fel bennünket a katarzis élménye alól, nem kihagyható, nem csökkenthető az évek múlása által. Nem szökhetünk el előle, nem tagadhatjuk le, nem bagatellizálhatjuk el. Bizonyos zavarok esetében sajnos gondot okozhat a katarzis átélése — ilyen például az alexitímiás betegség (a vágyakozás vagy a saját vágyak átélésének képtelensége). A pszichoterápia célja ezért minden esetben az elfojtott érzelmek tudatosítása és felszabadítása katarzis által, ami önmagában nem elég, de elengedhetetlen része a terápiának. A megelőzésben pedig a nevelés folyamán segíthet az odafigyelő, a szülői gondoskodás, az érzelmek átélése és azok kimutatásának elfogadása.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Szerepek
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2019.01.24.
  • LXXIV. évfolyam 3. szám
Félelem az újtól, a mástól, a változástól...
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2019.01.06.
  • LXXIV. évfolyam 1. szám
Facebook

Támogatóink