Szerethető? Élvezhető? Igen. Követhető, érthető és megmagyarázható? Kevésbé vagy inkább időnként. (Ember)kísérleti hosszú snittes önmarcangolás egy olyan rendezőtől, aki eddig szinte mindent jól csinált.

Nem véletlenül használtam az alázat szót: Alejandro González Iñárritu mozijának elkészítéséhez embertelen mennyiségű munkára, kőkemény összpontosításra és kitartásra volt szükség. Hogy mindez mennyire térült meg a nézőknél, annyin múlott, mint egy drótkötéltáncos élete, ha netán másnaposan mászik fel a tartórúdra. Az alkotás sikert aratott, bár a bemutatók előtt Iñárritunak bizonyára volt néhány álmatlan éjszakája. A drótkötéltáncos-párhuzam sem véletlen, hiszen ezzel példálózott maga a mexikói rendező is: a forgatás előtt egy felhőkarcolók között egyensúlyozó artistáról készült fotót küldött körbe a színészeknek azzal az üzenettel, hogy „ebbe vagy belebukunk, vagy óriási siker lesz”. Az utóbbi történt, és sokszor még a legfinnyásabb kritikusok sem tudták lehúzni a Birdmant, már csak azért sem, mert miután végignézzük, ha katarzist nem is, mély tiszteletet azért mindenképpen érzünk.

A Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) című 119 perces mozi Riggan Thomas életének sorsdöntő napjait mutatja be. Az egykori hollywoodi filmcsillag egyre inkább a feledés homályába vész. Sem Twittere, sem Facebook-oldala, de még csak celebpartikon készített szelfijei sincsenek. Korosodó sztárként egyre inkább érzi, esélyei lassacskán elfogynak. A nagy durranás ugyan már megvolt, a reflektorfény azonban manapság már elkerüli. A Michael Keaton által egyébként zseniálisan megformált karakter valaha egy legendás képregényhőst alakított a mozikban. Hiába szárnyalt akkor Birdmanként, azóta nem nagyon keresik, és most egyetlen utolsó kétségbeesett rohammal próbálja visszahódítani magának a népszerűséget. A Broadwayn próbál szerencsét: íróként, producerként és főszereplőként vesz részt egy színházi előadásban, már ha egyáltalán összeáll a produkció.

A három napot felölelő történet során folyton-folyvást összetűzésbe kerül a családjával, a kollégáival, az ellenségeivel és a kegyetlen kritikusokkal. Az előadás létrejöttét az is nehezíti, hogy saját belső démonaival, kényszerképzeteivel és meghasonlott személyiségével is viaskodik. Edward Norton már egy másik generációt képvisel, a babonás, öntelt fiatal művészt, aki úgy érzi, bármihez nyúl is hozzá, az arannyá válik a kezében. A látszat azonban csal: mindketten hasonló komplexusokkal és félelmekkel küzdenek, a feledéstől, a közömbösségtől és a középszerűségtől rettegnek. Számos párhuzam vonható a filmben megforduló karakterek és az őket játszó színészek között: Michael Keaton maga is alakított már szuperhőst: ő volt az első Batman Tim Burton mozijában, a Denevéremberben — talán nem túlzás, ha azt mondjuk, ő rakta le a még mindig népszerű képregényfilmek alapját. A legtöbben Bruce Wayne-ként azonosítják. Edward Nortont egyébként végletekig maximalista színészként jellemzik a kollégái.

Ha úgy ülünk le megnézni a 87. Oscar-gálán a legjobb filmként díjazott Birdmant, hogy szinte semmilyen információink nincsenek a filmről, akkor néhány perc után jövünk csak rá, hogy mit is látunk valójában: egy látszólag teljesen vágatlan, folyamatosan lüktető és hullámzó történetfolyamot, melyet nem lesz könnyű megérteni, és melybe csak nagy odafigyelés árán tudunk majd valahol belekapaszkodni. Miközben megpróbáljuk a fejünkben valahogyan elrendezni a sztorit és a szereplők dialógusait, azon kezdünk majd el agyalni, vajon hol volt a vágás, és milyen boszorkányos módszerekkel hajtották végre. Mert végrehajtották. A látható vágások száma azonban mindössze tizenhat.

A Birdmant két hónap alatt forgatták le, Michael Keaton pedig hat éve nem szerepelt a mozivásznon, és a világ legnehezebb szerepeként jellemezte Riggan karakterét. A Birdman utolsó jelenetéről vélemények, kritikák, elismerő vagy éppen elmarasztaló szavak garmadája jelent meg a bemutató után. Hogy ki hogyan értelmezi, azt mindenkinek magának kell eldöntenie, a legfontosabb kérdés azonban az, hogy hogyan emlékezünk majd a 21 gramm és a Biutiful rendezőjének technikai szempontból mindenképpen korszakalkotó munkájára. Merész stílusgyakorlat vagy létünk mély, emberi érzésekkel, félelmekkel és gyarló hibákkal illusztrált kórképe? Nézzék meg, amikor csak tehetik.