Lars von Triert már sok mindennel vádolták, legutóbb, 2011-ben azzal, hogy a nácikkal szimpatizál. A Cannes-i Filmfesztiválon éppen a hitlerezése miatt nem vehetett részt évekig, viszont az idén visszafogadták, azaz inkább rehabilitálták, ahogyan azt néhány éve tette Hollywood Mel Gibsonnal, hasonló okok miatt. Ha pedig azt gondolták, hogy Trier ezúttal betartja majd a játékszabályokat, akkor nagyot tévedtek.

Nem mindennapi életművet tudhat maga mögött a dán rendező, akinek a közönsége sem túl egyszerű. Alkotásait a nézők vagy gyűlölik, vagy nagyon imádják. A Dogville, a Melankólia és a Táncos a sötétben vitán felül remekművek olyan sztárokkal, mint Björk vagy Nicole Kidman. A megosztóbb alkotásai, mint amilyen az Antikrisztus vagy A nimfomániás viszont már ténylegesen próbára teszik az ember türelmét és idegeit. Mégis, ötleteiért és forgatókönyveiért szinte összeverekednek még olyan színészek is, akiknek a legpatinásabb karrier áll a hátuk mögött. A Táncos a sötétben annak idején, 2000-ben Arany Pálmát is nyert.

Lars von Trier karrierje során olyan súlyos témákba vágta bele a fejszéjét, mint a zuhanás szélén álló párkapcsolat vagy házasság, a kirekesztettség, a feldolgozhatatlan gyász vagy fájdalom. Lars von Trier visszatérő vendége a művészmoziknak, az intimebb hangulatú filmkluboknak, valamint az alkotói filmeket feltétel nélküli nyíltsággal befogadó, lelkes filmesztétika és filmelmélet szakos egyetemi hallgatóknak. Trier egyik korai dogmafilmje, a Születésnap például valódi remekmű. Thomas Vinterberg és Lars von Trier 1995-ben elindult dán „dogmamozgalma” annak idején egyértelműen kiállt az intézményes filmkészítéssel, a hollywoodi normákkal és kötöttségekkel szemben, sajátos „tisztaságra” törekedve. Előtérbe került a szerzőiség, az individualizmus, mely a realisztikus ábrázolásra koncentrál, mesterséges fények vagy díszletek, kellékek nélkül.

Ehhez képest A ház, amit Jack épített az első cannes-i reakciók alapján ismét nem az általános elismerést, hanem a pengeéles megosztottságot hozza ki a közönségből. A kritikusok egy része gyűlöli, visszataszítónak és hányingerkeltőnek nevezi. Ramin Setoodeh kritikus és újságíró például azt írta Twitter-bejegyzésében, hogy még sohasem volt tanúja annak, hogy egyszerre több mint száz ember kelt fel a székből, és hagyta ott a mozitermet. Undorítónak találta Trier filmjét, melyben „nőket és gyerekeket csonkítanak meg”. Egy magyarországi kritikus azonban ennek ellentétéről ír: szerinte a film „unalmas és teljes időpocsékolás”. Ha valóban olyasmi történik benne, amiről a tengerentúli filmesztéták írnak, akkor a magyar kolléga lelkivilágával kapcsolatban is lehetnek fenntartásaink.

De lássuk, miről is szól valójában A ház, amit Jack épített. A történetben Matt Dillon (aki egyébként zseniálisan játszott az Ütközésekben, sőt, Oscar-díjra is jelölték érte) egy sorozatgyilkost alakít, akinek életét és „munkásságát” töviről hegyire megismerhetjük. Az előzetes alapján brutálisan kínozza áldozatait, akik közül többet is közel enged magához. A trailerből az is kiderül, hogy mindig megússza. Még azt is, hogy kocsijával végigvonszol egy hullát az országúton. Meghallgathatjuk Jack életről és halálról alkotott elméleteit és filozofálgatását is, sőt, a készítők még humorral is megfűszerezték ezeket a monológokat. Hát, röhögni valószínűleg így sem fogunk. Dráma, horror és thriller keveredik ebben az embert próbáló alkotásban, melyben Dillon mellett feltűnik még Uma Thurman, a Hitler szerepében felejthetetlen alakítást nyújtó Bruno Ganz és Jeremy Davies (Ryan közlegény megmentése) is.

A Cannes-i Filmfesztiválon tartották meg a film premierjét, a dán mozikba viszont november 29-én érkezik. Magyarországon és Szerbiában valószínűleg csak ezután mutatják be, bár a besorolása még kérdéses — az is elképzelhető, hogy kizárólag késő este, 22 óra után vetíthetik majd a mozik. Sőt, még az sem biztos, hogy egyáltalán bemutathatják-e. Egy azonban borítékolható: A ház, amit Jack épített egyelőre az utóbbi évek legfelkavaróbb filmélményét ígéri.

Nyitókép: Vulture.com