Későbbi kolléganőm és Mesterem elvitte magával azt a füzetet, amely kezdő tollforgatói firkálmányaimat tartalmazta. Az meg, hogy, hogy sem az akkori 7 Nap főszerkesztőjének, Brenner Jánosnak az asztalán kötött ki, aki ezután csakhamar küldött egy táviratot, hogy ekkor meg ekkor jelenjek meg nála egy beszélgetésre. Ennek a találkozónak az lett a vége, hogy ezentúl bejárhattam a szerkesztőségbe tanulni az újságírói szakmát, és gyakorolhattam az írást, amiért természetesen becsületesen meg is fizettek.

Azt tudom, hogy kiskoromtól kezdve két hivatás izgatta nagyon a fantáziámat: az orvosi és a tanári. De azzal is tisztában voltam, hogy álmaim egyike sem valósulhat meg, mert nagyon szegény családból származom, és szüleimnek nincs pénzük az egyetemi tanulmányaimra. Csakhogy vannak ám csodák! A 7 Napban megjelent írást elolvasta gimnáziumi zenetanárom, Szabó Ede. Egyik nap beállított hozzánk azzal az elszántsággal, hogy márpedig ő a szüleimmel szeretne beszélgetni az én további iskoláztatásomról. Nagyon megrettentem. Mi lesz, ha apám részegen hazavágódik, és kidobja? Mit gondol anyám majd rólam, ha meglátja ezt a fiatal, szemrevaló tanárt? Hányinger kerülgetett, kiszaladtam az udvarra. Nos, a tanár úr valóban egy csodabogár volt, falusi, paraszti közegből verekedte fel magát a szabadkai értelmiségi körökbe. Jól kereső zeneművészként (többek között a városi szimfonikus zenekarban és a Népszínház zenekarában is játszott), nőtlen fiatalemberként az volt a „megszállottsága”, hogy rászorulókat támogatott: egy hatgyermekes családot, melyben az anyukát villám sújtotta, egy másik tehetséges falusi kisfiút stb. Hogy anyámmal milyen egyezséget kötött, azt nem tudom, velem csak azt közölte, őszre be kell iratkoznom az újvidéki Magyar Tanszékre. Ez meg is történt. Boldog évek! Újvidék, egyetem, 7 Nap, ahol természetesen a szamárlétra alsó fokáról indultam el meghódítani a világot.

Másodéves egyetemista voltam, amikor pártfogóm megnősült, és Magyarországra költözött, valamint édesanyám meghalt rákban. Máról holnapra felnőtté váltam. A szerkesztőség azon az állásponton volt, hogy be kell fejeznem az egyetemet. Sosem felejtem el akkori főszerkesztőm, Mészáros Zakariás szavait: „A rendszerek jönnek-mennek, a hatalom és a hatalmasok változnak, de neked mindig meg kell majd élned valamiből. Fontos, hogy legyen diploma a kezedben.” Dr. Horváth Mátyás egyetemi módszertantanárom jóvoltából kaptam ideiglenes magyartanári állást az Egység Általános Középiskolában, ahol kilencedikes és tizedikes diákokat tanítottam. Emellett pedig rendszeresen írogattam a 7 Napnak is. Két sínen futottam csaknem három évig. 1981-ben lettem a hetilap állandó dolgozója, ahol immár nemcsak kishíreket írtam, hanem „mindenes” lettem, mint a többiek, sőt Ibi kolléganőmtől átvettem a gyermekrovat szerkesztését is. Mikor 1982-ben lediplomáztam, már feleség és kisgyermekes anyuka voltam. Mégis, visszatekintve, ez volt életem egyik legszebb periódusa.

Mindig boldogan, vidáman, görcsmentesen léptem be a szerkesztőségbe. Összetartó, fiatal, lendületes gárda vett körül. A Nagy Öregjeink megifjodtak, mi meg bölcsebbek lettünk mellettük. Arra, hogy miért kellett rendszeresen nekem fizetnem Zaki (Mészáros Zakariás) kávéit, csak hetek múlva, egy jó nagy cech után jöttem rá: mert lemagáztam. Igen, mindannyian tegező viszonyban voltunk egymással, annak ellenére, hogy késre menő vitáink is voltak. Minden szerkesztőségi ülésen ugyanis jól kiveséztük az írásokat, de ezt valahogy senki sem vette zokon, mert a jobbítás szándékával tettük — mert a magunkénak éreztük az újságot. Nagy-nagy versengés folyt köztünk, de ez egészséges motiváció volt. Fölkerülni a népszerűségi listára! Szavaztak az írásainkra az olvasók és mi magunk, egymás között is. Prémiumot kaptunk még a legfrappánsabb címért is! Nagyon sokféle akciónk volt: tárgysorsjáték, élőújság, tematikus számok, a rovatokon belül is sok-sok ötletes megmozdulás. A gyermekrovat egyik akciója során — az iskolások rongybabákat, különféle játékokat, bábokat készítettek karácsonyi ajándéknak a gyermekotthonok lakói számára — több mint 3000 báb érkezett a címünkre, a dobozok ellepték az egész szerkesztőséget. Az olvasó kérdez címmel két-három napig a településeket jártuk, a helyi közösségek irodáiban ülve begyűjtöttük az emberek közügyekkel, politikával, gazdasággal foglalkozó kérdéseit, amelyeket később eljuttattunk a címzettekhez a Tartományi Képviselőházba, aztán pedig leközöltük a kapott válaszokat az újságban. Nagyon „nem szeretem” munka volt ez, de igencsak példányszámnövelő. Egyetlenegy akkori tartományi vagy helyi vezető sem bújt ki a válaszadás alól, valahogy közös ügynek, célnak tartották ők is az olvasók tájékoztatását. Mismásolásra sem volt alkalmuk, mert volt néhány, a belpolitikában igen jártas újságírónk, aki tudta, mitől zörög a haraszt.

Fából faragott újságírónak tartotta Miskolczi József egykori kollégám azt, akinek nem volt peres ügye. Hát nekem kettő is volt. Az elsőt a szabadkai egészségügyi központ néhai igazgatója indította ellenem, mert írtam az általános egészségügyi szolgálat dolgozóinak sztrájkjáról (később elállt a pertől). A másikat egy pedagógus kezdeményezte, mert nem említettem meg a nevét a Kosztolányi-napok megnyitójáról készült beszámolómban, mely rendezvény egyébként csúfos botrányba fulladt a nagyközönség előtt épp a tisztelt hölgy esztelen és értelmetlen kirohanása miatt. Nevének meghurcolásától akartam megkímélni, de ezt ő félreértette. A per végét sajnos nem érte meg, agyi infarktusban meghalt.

Az első esetre még a kommunista érában került ugyan sor, de akkor még volt az újságírónak becsülete. A második incidens viszont már a Szabad Hét Nap korában történt meg, amikor már magánkiadású lap lettünk, és szekerünk elindult a lejtőn lefelé. Amikor négymárkás fizetésünk volt, hetente rettegtünk amiatt, hogy lesz-e papír, melyen kinyomtatjuk az újságot, s otthon lesz-e a családunknak ennivalója. Ez az a korszak, amikor fél disznóban, kopasztott libában, zsák lisztben, kolbászban stb. kaptuk meg a járandóságunkat — ha egyáltalán megkaptuk. Ha nem, hát mi is mentünk csencselni és piacozni, mint mindenki más. Ez az az időszak, amikor a katonai rendőrség elől menekültek el hazulról a nagyfiaink, a bátyáink, a férjeink... Ez az az időszak, amikortól már soha többet nem mentem be jókedvűen a munkahelyemre...