* Arról már több helyütt szó volt, hogy nehézségekbe ütközött az árvaház indítása. Mégis megcsinálta. Mi vitte rá arra, hogy ezen az úton induljon el, hogy így cselekedjen jót?

— 1990-ben összedőlt a román ipar, a kommunista piac bezárt. Kiderült, hogy egy használt nyugati autó többet ér, mint egy vadonatúj Dacia, és az emberek azt kezdték venni. Nem vásárolták az új autókat, de traktort sem. Bedőltek a gyárak, bedőlt a vasipar, bezártak a szénbányák. Rengeteg ember az utcára került. Ebben az összevisszaságban sok gyermek nőtt fel, szülő nélkül kóválygott az utcákon, és koldult. Segítséget kért. Igazából nem én találtam meg ezt a feladatot, hanem ez a dolog talált meg engem. Jöttek a gyerekek a vasárnapi szentmisére, és utána álltak a templom előtt, ott koldultak. Az ember először jó szóval, aztán kiflivel vagy egy ebéddel próbált a kedvükben járni. A kóbor kutya is jó barátja lesz az embernek, ha megszelídíti. A gyerekeket beengedtük a plébániára, utána már nem erőst akartak elmenni, s a nyár végére már több mint harminc olyan gyerek volt, aki nem járt volna iskolába, ha nem nyúlunk a hóna alá. A muszáj szülte ezt a megoldást.

* Sokszor azt halljuk, Csaba testvér lefoglalt egy kolostort, hogy a gyerekeknek legyen helyük. Hogyan oldódott meg a védencei elszállásolása?

— Isten lehetetlen helyzetbe nem hoz. Egy pedagógusszövetség találkozóján vagyunk, ezért elmondhatom: tudjuk, egy tanár, tanító sosem ad olyan feladatot, amely meghaladja a gyermek képességét. A Jóisten vajon adna nekünk olyan feladatot, amelyet ne tudnánk alázattal, szeretettel megoldani? Én ezzel a bizalommal álltam neki a feladat megoldásának. A hatósággal szemben el is mondtam, hogy ez a román állam feladata lenne. Én szívesen segítek, ha ők is segítenek. Az elején ezt gyakran el kellett mondanom. A szemükben csak egy civil voltam a pályán. A kilencvenes évekig a gyereknevelés állami monopólium volt Romániában. Hogy ez a civil magyarul beszél, meg még katolikus pap is a tetejébe, eléggé kiverte a biztosítékot a hatóságoknál. Idővel belátták, hogy nem rosszat akarok, hanem partneri viszonyban, szövetségben velük szeretném építeni Isten országát, és az árva gyermekek számára otthont teremteni. Elég hamar rájöttek, hogy nem ellenség vagyok, hanem jó barát.

* Térségünkben, de valószínűsítem, hogy Romániában is találkozni azzal, hogy a szegény, árva gyermekeket kirekesztik. Az elfogadás fejben dől el, és ezeket a problémákat orvosolni kell. Mennyire sikerült az emberek gondolkodásmódját megváltoztatni, és elfogadtatni, hogy ezekre a gyerekekre nem nyűgként kell tekinteni?

— Sokszor elmondtam, a gyermek nem rossz dolog, hanem lehetőség a jövő számára. Isten selejtet nem teremt. A legelesettebb gyermek is Isten drága ajándéka. Amikor hoznak egy új gyermeket, mindig elmondom, talán benne van a következő évtized József Attilája vagy Kós Károlya vagy Bartók Bélája. Nem tudjuk, milyen érték rejlik abban a gyerekben. Segítenünk kell kibontakoztatni. A történelemből tudjuk, népünk nagyjai sokszor nem a legelőkelőbb családokból jöttek, hanem nagyon egyszerű körülmények közül. Ha megnézzük Petőfi Sándornak vagy Arany Jánosnak a szülőházát, elcsodálkozunk, milyen egyszerű körülményekből indultak ezek a nagy emberek, és mekkora értékeket tudtak a nemzet asztalára tenni. Az előítélet nem a Jóistentől jön. Nem szabad elítélnünk egymást. A szerencse nagyon forgandó. Ma valaki gazdag, de lehet, hogy holnap már nem lesz az. Örvendjünk annak, amink van, és szeretettel segítsük egymást. Ez egy keresztény ember hozzáállása.

* Hány növendéke van most? Vannak közöttük olyanok, akikre nagyon büszke, tudósok, irodalmárok? Vagy kerültek ki az ön kezei közül olyanok, akik értékeset alkottak?

— Az elmúlt huszonnégy évben több mint ötezer gyereket fogadtunk be. Ebből több mint háromezer már végzett, kirepült. Ők családot alapítottak. Olyan is van köztük, akinek négy gyermeke van. Van, aki egyetemre ment, szépen haladt, tanult, kibontakozott, sőt, doktorált. Mintha egy zsákból szétengedtük volna őket, és szépen megtöltik a világot. Büszke vagyok, hogy egy gyerek sincs, aki koldulna. Arra is büszke vagyok, hogy unokát nem nevelek. Tehát minden tőlünk kikerült felnőtt, aki szülő lett, gondoskodik a saját gyermekéről. Ez egy nagy ajándék, és fontos dolog. A gyerekek egyszerű körülmények közül jöttek, de ha én megtanítom őket dolgozni, becsületes és tisztességes felnőttek lesznek, erre pedig nagy szükség van a világban. Ha az idén ezer gyerek végzett volna, akkor mind az ezret elvitték volna a vállalkozók dolgozni. Nem igaz, hogy nincsen munka, hogy nem kell a fiatal, csak álljon a fiatal a munka mellé, legyen fegyelmezett, pontos és megbízható, és akkor biztosan szükség van rá.

* Az ön kezdeményezése közismert a Kárpát-medencében. Másutt mégsem működnek ilyen intézetek. A Felvidéken talán nem is lehetne létrehozni ilyet. Miért nem?

— Harmat Károly atya Vajdaságból megkeresett, hogy szeretne egy hasonló intézetet, Antal püspök a Felvidéken szeretett volna. Anyagiakkal is támogattuk, segítettük, amit tudtam, én is elmondottam. Vannak gyermekvédelmi központok, tehát működik. Itt, a Felvidéken is vannak nagyon szép, aranyos magyar gyerekek szlovák gyermekvédelmi intézményben. De azt gondolom, jó volna, ha az itteni pedagógusok és egyházak megtennének mindent annak érdekében, hogy a magyar származású gyerekek nemzeti, vallási identitásukat ne veszítsék el egy más jellegű intézményben. Küzdeni kellene, de én azt gondolom, nem nekünk, erdélyieknek kellene ide átjönnünk, mert itt is akad sok nagyszerű ember. Ez az ő ügyük, és szurkolok is nekik. Ha Isten népünknek, nemzetünknek ad egy gyermeket, azt ne hagyjuk elveszni, szeretettel neveljük. Meg vagyok győződve, hogy emberi kibontakozásunk anyanyelvünkön sikerül a legjobban.

A szerző a felvidéki Szabad Újság főszerkesztő-helyettese