Gyors vagy tartós átalakulást akarunk? Az egészségünket akarjuk megőrizni, vagy ki szeretnénk gyógyulni egy krónikus betegségből? Több figyelemre vágyunk, vagy egy megfelelő társra? S ha már világos a célunk, és valóban elhatároztuk magunkat, bármilyen furcsa is, a diétánkat meg kell szeretnünk! Azaz, nem biztos, hogy mások módszere lesz jó, sokkal inkább azt kell választanunk, amely nem idegen tőlünk.

Tudjuk, hogy az éhségünk sokszor nem valós, hanem mást takar: haragot, unalmat, fáradtságot, depressziót, aggodalmat, szorongást, szeretethiányt, magányt stb. Tapasztalhattuk, hogy az érzelmi éhség hirtelen tör ránk, csak bizonyos ételekre vonatkozik, azonnali falatozásra késztet, mely végül szinte mindig felkavaró érzelemmel vagy bűntudattal párosul.

A fogyás pszichológiáját már sokan próbálták megfejteni. Különösen fontossá azonban akkor válik, amikor elérjük a fogyókúrás platót — azt az állapotot, amikor a mérleg nyelve a legszigorúbb diéta mellett sem kúszik lejjebb. Minden fogyókúra lényege, hogy kevesebb energiát juttatunk a szervezetünkbe, mint amennyit felhasználunk (illetve több energiát használunk fel, mint amennyit beviszünk). Ám a fogyókúrák alatt jelentősen megváltozik az anyagcserénk. Amikor szervezetünket éheztetni kezdjük, először a raktárkészleteket kezdjük el apasztani. Mivel ez nem változik, testünk a magunkhoz vett táplálékot sokkal alaposabban dolgozza fel. Vagyis eleinte gyorsabban fogyunk, majd lassabban. Közben az anyagcserénk felgyorsul, és egyre jobban hasznosítja a táplálékot, olyannyira, hogy végül beáll az energiaegyensúly, vagyis jelentkezik a fogyókúrás plató. Ez azonban szintén csak átmeneti. 

Gasztropszichológusok — merthogy ilyenek is vannak — állítják, hogy a környezetünk (pl.  család, barátok, csomagolás, címkék, fények stb.) határozza meg, mennyit eszünk. Sőt, Brian Wansink professzor szerint könnyen meg lehet állapítani valaki súlyát a lakásban elöl hagyott, látható ételek alapján. A fogyásban tehát sokat segít, ha ezek az élelmiszerek eltűnnek a láthatárról — ezzel az ennivaló elérése is több mozdulatot kíván, vagyis nehezebben juthatunk hozzá. Az étkezések alatt érdemes a szedésnél is inkább kevesebbel kezdeni — így megszűnik a kényszer, hogy mindent megegyünk a tányérról (erről már korábban írtam a rossz családi minták és az anya-gyermek megfelelési viszony kapcsán).

A nyugodt étkezésekre azért van szükség, mert szervezetünknek húsz perc kell a telítettségérzés kialakításához, azaz ennyi idő múlva jövünk rá, hogy tele vagyunk. Ugyancsak ajánlott mindössze kétféle ételt fogyasztani egyidejűleg, és mindezt egyedül, illetve minél kisebb társaságban — amennyiben a fogyás a cél. Mindezeken kívül nem ajánlatos egyik napról a másikra felborítani az életünket. Sokkal inkább kedvez a fogyásnak, ha csak egy-két változtatásra kerül sor, vagyis diétázzunk úgy, hogy azt szinte észre se vegyük.

Az éttermek szinte érthetetlenül nagy adagjai esetében nem szabad elfelejtenünk, hogy jogunkban áll kisebb porciót, vagy csökkentett mennyiségű köretet rendelni — ezzel gyakran árkedvezmény is jár. Ha ezt átültetjük otthoni alkalmazásra, akkor lassan megtanítjuk a testünket kisebb mennyiség fogyasztására.

Ne feledjük azonban, a teljes megvonás szinte minden esetben hedonista túlzabálásba torkollik. A falásroham leginkább a kudarcokra való reakció, vagy egy előre nem látott nehézségre adott válasz. Ezért érdemes diétánkba időközönként becsempészni egy-egy tiltólistás ételt is. A fogyókúrának egyébként sincs semmi értelme, ha már előre undorral gondolunk a zabpehelyre. Vagyis érdemes a monotonitást átírni, és akár új, addig sohasem kóstolt gyümölcsöket, zöldségeket is belevonni étkezéseinkbe.

Sajnos a hízástól való beteges félelem és az állandó diétázási kényszer súlyos betegségekhez vezethet. Az anorexia nervosában szenvedő a kövérség érzését igyekszik az étel megvonásával csökkenteni, aki pedig bulimia nervosával küszködik, az a falásrohamokat általában önhányatással kompenzálja. Az említett betegségek hátterében minden esetben testképzavar áll.

Ezúttal nem firtatnám a média szerepét a kóros soványság és az időszakosan életre hívott karcsúsági ideálok kapcsán. De egyértelmű, hogy a kamaszkor és a fiatal felnőttkor (a professzionális megfelelés, társkeresés ideje) is alkalmas időszak a téves kódolására. A nők egyébként is gyakran egy külső megfigyelő szemével tekintenek a saját testükre, és állandó jelleggel ellenőrzik azt, miközben ez az állapot szégyenérzetet és szorongást is kiválthat.

Fontos, hogy felkészüljünk a fogyással járó következményekre is, vagyis ha karcsúbbá válunk, el kell tudnunk fogadni önmagunkat — ez vezethet ugyanis ahhoz a harmóniához, amely által megtarthatjuk a kívánt testsúlyt is. Ilyenkor megváltozik a környezethez való viszonyulásunk, és az emberek is másként tekintenek ránk. A korábban evéssel megoldott problémáinkat már másképpen kell kezelnünk, szorongásunkat más módon kell csökkentenünk, el kell engednünk sok mindent régi önmagunkból, és meg kell tanulnunk elfogadni és befogadni az újakat. Sokat segíthet, ha kérjük környezetünk támogatását is, de vezethetünk étkezési naplót, vagy kérhetjük szakember segítségét is, hogy övé legyen a kontrollszerepkör — ez utóbbira akkor lehet szükség, ha nem érzünk magunkban elegendő kitartást céljaink eléréséhez.

A nyitókép illusztráció: Flickr.com