Kérdőn néztem rá, ő nem viszonozta a pillantásomat, csak mosolygott a bajusza alatt, és nézett maga elé. Leültem hát mellé. Mögöttünk középiskolás fiatalok. Ölükben iskolatáska. Egy idő után hallottam, hogy kuncognak valamin. Egy percen belül rájöttem, hogy nem valamin, hanem valakin. A mellettem ülő fiún. Aki csak mereven nézett előre, enyhe mosollyal. Nem foglalkoztam vele, nem az én dolgom, mindenki tanulja meg megvédeni magát.

A kuncogás alig leplezett, fojtott röhögéssé vált. Fél szemmel a fiúra sandítottam: továbbra is csak bámult a semmibe a kis mosolyával, de már nem úgy ült, mint addig. Előredőlt. Ránéztem. A kabátja csuklyájába a hátunk mögött ülő fiatalok szemetet raktak: üres kólásflakont, rágógumipapírt, használt papír zsebkendőt... Mindenki tanulja meg megvédeni magát, hajtogattam magamban. Aztán nem bírtam tovább. Elővettem egy zacskót a táskámból, és elkezdtem kiszedegetni a fiú csuklyájából a szemetet. Amikor a műveletet befejeztem, a hulladékot hátraadtam a mögöttünk ülőknek, egy szót sem szólva. Döbbent csend... A következő megállónál velük együtt leszálltam. A fiatalok a hátam mögül elém kerültek, nem látták, hogy ott gyalogoltam mögöttük. Az egyik fiú röhögve odafordult a lányhoz: „Láttátok azt a csajt, hogy védi azt a fogyatékost?”

Az állatvilágban a közösség kirekeszti, sőt, elpusztítja a gyengéket. Ez különböztet meg bennünket az állatoktól. Vagy mégsem. És ez nem az említett fiatalok hibája. A rendszeré, a szülőké, a világé, hogy nem tanít meg bennünket együtt élni azokkal, akik gyengébbek nálunk: ha nem tudunk segíteni valaki baján, legalább ne ártsunk neki. Mert a bajusza alatt mosolygó fiú számára nincs gyógyszer, de egy kis segítséggel nemcsak a saját kis világában, hanem talán a miénkben is feltalálná magát. Úgy látszik, erre a világra sajnos még nem vagyunk elég érettek...

Április 2-án volt az autizmus világnapja.