Egy jó filmzene olyan, mint a popcorn a moziban: lehet nélküle, de minek. És ha a legemlékezetesebb filmzenékről beszélünk, előbb-utóbb mindig ugyanaz a három név bukkan fel: Ennio Morricone, Hans Zimmer és John Williams. Mintha Hollywoodban más nem is írhatna zenét. Nézzük, hogyan lettek ők a filmzene királyai, és miért hisszük azt, hogy minden második ikonikus dallamot ők írtak.
John Williams — akinek a zenéjét akkor is ismerjük, ha azt hisszük, nem
Kezdjük a „klasszikussal”. John Williams neve olyan, mintha a filmzene maga lenne egy emberben. A művész a mozgókép hangaláfestésének élő szobra. Mindenki tudja, hogy ő írta a Star Wars főcímdalát, de azt tudták, hogy ő tette félelmetessé a cápát a Jawsban, varázslatossá a Harry Pottert és hőssé Supermant? Williams stílusa grandiózus, monumentális, klasszikus zenei alapokra épülő, érzelmes és epikus. Ha megszólal egy zenéje, az embernek hirtelen kedve támad világot menteni. Ötvenéves karrierje során több mint 100 filmzenét írt, 52 Oscar-jelölést kapott, és 5-ször nyert is. Az ő zenéi nélkül Hollywood fele némafilm volna.
Ennio Morricone — a westernek suttogója és a hangulatok királya
Aztán ott van az olasz mágus, Ennio Morricone. A zseni, aki rájött, hogy a füttyszó, a szájharmonika meg egy ostorcsattintás is lehet filmzene — sőt, zseniális filmzene. Ha valaki látott már spagettiwesternt, például A Jó, a Rossz és a Csúfot, akkor ismeri Morricone keze nyomát. De ne gondoljuk, hogy csak cowboyokat kísért el muzsikával: dolgozott Quentin Tarantinóval, Brian De Palmával és még számtalan nagyágyúval. Morricone elképesztően termékeny volt: több mint 500 filmhez és sorozathoz írt zenét. Ráadásul egy olyan jellegzetes hangzásvilágot teremtett, amelyet kilométerekről fel lehet ismerni. Az ő zenéi nemcsak kísérnek, hanem mesélnek is, feszültséget építenek, elmélyítenek. 2016-ban végre megkapta az Oscart a The Hateful Eight zenéjéért, de a filmes világ már jóval korábban legendának tartotta.
Hans Zimmer — a szintetizátorok ura
És végül jön a német fenegyerek, a hangkavalkád mestere, Hans Zimmer. Ő az, aki megmutatta, hogy az epikus dallam nem mindig egy százfős szimfonikus zenekarral kezdődik. Elővette a szintiket, az effekteket, a digitális varázslatokat, és újradefiniálta a filmzene fogalmát. Nála a hangerő is hangszer, és ha kell, a csend is ordít. Gondoljunk csak bele: Gladiátor, Eredet, A Karib-tenger kalózai, Interstellar, Dűne, Az oroszlánkirály… minden második agyonidézett filmzene az ő nevéhez köthető. Zimmer stílusa kísérletező, mély, atmoszférikus. Imádja a különleges hangszereket, a technológiát, és nem riad vissza attól sem, hogy a hagyományos zeneszerzési szabályokat újraértelmezze. A Dűnéért megkapott Oscarja csak hab a tortán — valójában már évtizedek óta ott ül a trónon.
És hogy mi a helyzet most? Nos, John Williams már kilencven felett jár, de még mindig aktív. Ennio Morricone 2020-ban örökre elcsendesedett, de a zenéi tovább élnek. Hans Zimmer pedig, úgy tűnik, nemhogy nem lassít, hanem új szintekre pörgeti a műfajt. Közben jönnek az új generációk, új stílusok, új hangzások — de az alapokat ők hárman rakták le.
