Barát István fotója

,,és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya”
(Radnóti Miklós: Nem tudhatom)
Nem tudom, a csókai fiatalok manapság is a parkban lévő nagyfa alatt randevúznak-e, vagy találtak maguknak más helyet, de az én korosztályomnak bizonyára nincs olyan tagja, aki legalább egyszer, de inkább többször ne várta volna kedvesét, diákkori szerelmét az öreg tölgyfánál. De nemcsak a szerelmesek kedvenc helye volt. Kisgyermekek próbálták átfogni a törzsét, ősszel az édesanyjukkal a termését gyűjtötték, hogy az óvodában kedves figurákat készítsenek belőle. Sárga leveleit rajzlapra ragasztották. A fruskák, ha titkaik voltak, a nagyfához szaladtak iskola után megbeszélni azokat.
Zentával átellenben, a Tisza partján terül el Csóka, melynek alapjait Puchói Marczibányi Lőrinc, Torontál vármegye szolgabírója, majd alispánja vetette meg, miután 1782-ben a kincstári javak árverésén 95 500 forintért megvásárolta. Az új földesúr magyarokat és szlovákokat telepített, hogy birtoka megműveléséhez biztosítsa a kellő számú munkaerőt. Azt is kieszközölte, hogy Csóka 1797-ben mezővárosi kiváltságot, majd néhány évvel később országos vásárok megtartására nyerjen jogot. A család emlékét őrzi a helybeli templom, az egykori kastély és a körötte kialakított cifrakert, vagyis a park, ahogyan a városka lakói emlegetik. 1868-ban a csókai uradalmat Berber Ágoston és Klusemann kőbányai sörfőzők vették meg 855 ezer forintért, majd Sváb Károly tulajdonába ment át, és ő fejezte be a kastély építését. Utána jöttek a Léderer fivérek, akik híres gazdaságot hoztak létre.
A nemrégiben elhunyt kedves barátom, Cs. Simon István, Csóka és a Bánság krónikása meséli Májusfa nélkül című írásában: ,,Amikor a csókai park bejáratánál szélesre tárták a síneken futó (kovácsoltvas és orgonasíp-szerű) nagykaput, és a sétányokat percek alatt elözönlötte az ünneplő tömeg, akkor ott, a sok-sok vihart megélt és megcsonkított nagyfánál, a különböző majorokból összesereglett egykori béresek testvérként szorongatták egymás kezét, és egy várható emberibb, jobb világra ürítették poharaikat...” Ugyancsak tőle tudom -- vagy egészen homályosan emlékszem is rá? --, hogy a park legnagyobb fájánál cukorkássátrakat állítottak fel, forró vízben duzzadt a szafaládé.
A kastélynak jelenleg nincs igazi gazdája. A mezőgazdasági kombinát, amely az irodáit, szakszolgálatát működtette benne, csődbe ment, a pincéjében lévő szórakozóhely évekkel ezelőtt bezárta kapuit. Az épületet szinte eltakarják a hatalmas fenyőfák, ami nem is baj, mert így kevésbé szembetűnő az omló vakolat, a megkopott festék.
Az egykori arborétum napjainkban viszonylag rendezettnek tűnik, a padok épek, az utakat leaszfaltozták, lámpákat helyeztek el. Nekem mégis az a régi, gyermekkorom áthatolhatatlannak tűnő dzsungele jobban tetszett. A ritkítás a szakemberek szerint sem tett jót, hiszen sok öregnek vélt, de különleges és értékes fát kivágtak. Másokat hagytak kiszáradni, tönkremenni.
A hatalmas tölgyfa még megvan, de bizonyos vélemények szerint a végnapjait éli. Törzsét, amelynek a körbefogásához még mindig több ember kell, valamilyen kártevő támadta meg, dús, árnyat adó lombozatát megcsonkolták. Úgy tűnik, lassacskán már senkit sem zavar. A csókai ifjú szerelmesek bizonyára máshol találkoznak egymással.