Bata Mihály családjának leszármazottai

Kispiacon, a Kapitány-tóval szemben, Muhi Károly festői környezetben lévő tanyáján tartották Bata Mihály (1852-1950) és felesége, Zsoldos Viktória (1859-1928) leszármazottai az első találkozójukat. Bata Mihály és Zsoldos Viktória 1877. november 5-én kötött házasságot, s tizennégy gyermekük született. Nyolc a felnőttkort is megérte, ketten eltűntek az első világháborúban, az orosz-lengyel harctéren. Az életben maradt hat gyermek leszármazottai először a magyarkanizsai Kistemplomban gyülekeztek, ahol dr. Zapletán Géza, magyarkanizsai esperesplébános celebrált szentmisét, majd a Nagytemetőben megkoszorúzták Bata Mihály és Zsoldos Viktória sírját.
Pósa Mária (született Muhi) - akinek a nagymamája Bata volt - kutatta fel a Bata család családfáját és írta meg a család történetét.
- Az első családfát még édesanyámmal készítettük a 80-as évek közepén. Neki Bata Mihály az öregapja volt, s ő ismerte a nagytatája testvéreit is. A kutatások alatt kiderült, hogy két családfánk van: az egyik tartalmazza Bata Mihály testvéreit és azok leszármazottait, a másik pedig Bata Mihály leszármazottait, több mint 150 évre visszamenőleg. A rokoni kapcsolatokat folyamatosan ápoltuk, mindenki tudja, melyik ághoz tartozik. A hat életben maradt gyermek - akik közül öt lány - mindegyike tanyán élt, s rendkívül összetartott még azokban a nehéz időkben is. Mi a nagyszüleinkkel nőttünk fel, nagymamám testvéreivel is szoros kapcsolatot ápoltunk, s így nem szóródott szét a család. Az anyakönyvekből kiderítettem, hogy Bata Mihály édesapját Bata Ferencnek hívták, az ő szülei pedig Bata János és Szecsei Katalin voltak. Sajnos, a kutatás során az anyakönyvekben nem találtuk meg házasságkötésük dátumát, s így nem tudjuk, hogy az ő szüleik kik voltak - avat be a kutatás rejtelmeibe Pósa Mária.
Mint már említettük, Bata Mihálynak nyolc gyermeke érte meg a felnőttkort, három fia közül kettő az első világháborúban, egy pedig a háború során elszenvedett sebesülés következtében itthon hunyt el. Az öt lány harmincnégy unokával - akik közül négyen még ma is élnek - örvendeztette meg Bata Mihályt és feleségét, a dédunokák száma harmincegy, az ükunokáké ötvenhárom, a szépunokáké negyvenkilenc, a nyolc legfiatalabbra pedig már a magyarban nincs is kifejezés. Ez összesen száznegyvenöt leszármazott.
- Az elvándorlás a harmincas években kezdődött, mivel Trianon után kisebbségi sorba kerültek, s ezt nem mindenki tűrte. Bata Mihály és gyermekei földműveléssel foglalkoztak. A második világháború alatt többen is Magyarországra mentek, és zárdába vonultak. A 40-es években történt a második kirajzás, majd a 30-as években Magyarországra vándoroltak 1956-ban Nyugat-Európába és az óceánon túlra mentek tovább. A későbbiekben a munkavállalási lehetőség folytán többen Nyugatra vándoroltak, majd a délszláv háború alatt is több fiatal hagyta el az országot. A száznegyvenöt leszármazottból nyolcvanegy Szerbiában él, negyvenegy Magyarországon, egy-egy család pedig Kanadában, Franciaországban, Németországban, Svédországban és az Egyesült Államokban találta meg a boldogulást - tájékoztat Mária.
A legidősebb unoka, özvegy Petkó Tamásné 1944-ben került Pécsre. Az óvóképzőt és a hitoktatói iskolát Kalocsán fejezte be, óvónőként pedig Pécs mellett Mohácson is dolgozott. A 80 éves idős hölgy invitálásomra fiatalokat is megszégyenítő frissességgel kelt fel az asztaltól, és mesélt gyermekkoráról.
- Gyermekkoromban rengeteget dolgoztunk. Hajnali négykor keltünk, megetettük a jószágokat, majd hat órára már a templomban, a hajnali misén, az úgynevezett rorátén voltunk. Mise után irány az iskola, ahonnan csak este értünk haza. Még ekkor sem pihenhettünk, a táskát letettük, és újra munkához láttunk. Játékra csak vasárnap délután volt időnk, amikor pihenőre tért a család. A sok munka ellenére rendkívül hálás vagyok szüleimnek, hogy a munkára, valamint a becsületes, vallásos életre tanítottak - mondta tizenhat éve özvegyen élő hölgy, akinek három gyermeke és négy unokája van.
Vitéz János immár 52 éve Montreal egyik külvárosában él. A forradalom következtében el kellett hagynia az országot, az Amerikai Egyesült Államok és Európa nem érdekelte, így a választása egy fiatal országra, Kanadára esett. Montrealba érkezésekor mindenféle munkát elvállalt, így dolgozott tűzkovácsként, cukrászként, falmosóként, mígnem taxisofőr nem lett.
- Nagyon nehéz volt Kanadában az ötvenes években, különösen nekünk, emigránsoknak. Az állam egyáltalán nem támogatott bennünket, úgy tartották, hogy elvesszük a munkalehetőséget az ottaniaktól. A kitartó munkának köszönhetően kiváltottam a taxiengedélyt, majd autót is vásároltam. Igaz, hogy mindezt hitelbe tudtam csak megvalósítani, de valahogy el kellett indulnom. A későbbiekben taxivállalatot, majd műhelyt nyitottam. A sikeres vállalkozásnak köszönhetően családot alapíthattam, mind a négy gyermekem oklevéllel rendelkezik, s a közelemben élnek. Sajnos, munkahelyi kötelezettségeik miatt nem jöhettek el a találkozóra. Örültem volna, ha itt lehetnek, de talán majd legközelebb összejön a dolog - mondta Vitéz János, aki évente átrepüli az óceánt és meglátogatja a rokonokat, ismerősöket.
A Budapest környékén élő Bata Árpádot a szülei arra tanították, hogy minél sűrűbben haza kell látogatni, amihez maradéktalanul tartja is magát. A vegyészmérnök végzettséggel rendelkező fiatalember egy biotechnológiai alapokon működő takarmányadalékokat fejlesztő céget alapított a 90-es évek elején, amely Európa számos országán kívül Latin-Amerikában és a Távol-Keleten is forgalmazza termékeit. Elmondása szerint a negyven alkalmazottat és mintegy harminc forgalmazót foglalkoztató vállalat beindítása nagy kockázattal járt, de eddig sikerrel tevékenykednek az üzleti világban.
- Nagyon örültem a találkozó létrejöttének, hiszen Muhi Károllyal, a főszervezővel nem is rokoni, hanem inkább baráti kapcsolatokat ápolunk. Számunkra kisebb meglepetésként hatott a nagy család látványa, melyből 15-20 főt ismerünk, velük tartjuk a kapcsolatot, a többiekkel próbálunk ismerkedni. A mai nap kitűnő alkalom a többi családtaggal való kapcsolatfelvételre is - szögezte le Bata Árpád.
Beszélgetőtársaim egybehangzó állításai szerint a találkozóból hagyományt kell teremteni, hiszen ahol ennyi boldog ember örül az egymással való találkozásnak, annak a kezdeményezésnek tovább kell élnie.