— Nem akarok én sem büntetést kirovó bíró, sem bűnbocsánatot osztó pap lenni, de most, amikor már kristálytisztán látok, el szeretném mondani, hogy semminek sem vagyok részese, és nagyon szégyellem a történteket — mondja a huszonéves lány, miközben tekintetét még tőlem is elfordítja. — Az én legnagyobb bánatom, hogy egyke vagyok, rokonaink is alig akadnak, szívbéli barátnőm soha nem volt, mert anyám úgy tartotta, senkivel sem kell túlságosan bizalmasnak lenni, mert az emberek kihasználják a jóhiszeműek naivságát. Egyébként nemcsak tőlem, de apámtól is eltiltotta az egyetlen nővérét és a barátait is — merthogy apámnak sok barátja volt legénykorában. Anyám csak az elemi iskolát fejezte be, a szülei korán elhaltak, és az őt felnevelő apai nagymama nem tartotta fontosnak, hogy iskolába járjon, hiszen „az asszonynak úgyis mindegy”. Anya sohasem tartotta fontosnak, hogy beszélgessünk, vagy bárkivel is szót váltson, talán azért lett olyan kemény, mert egy életen át minden érzést, gondolatot magába fojtott. Apám tanárképző főiskolát fejezett be, azt hiszem, azért vette el anyámat, mert a külseje miatt kisebbségi komplexusa volt — rendkívül alacsony termetéhez százkilós testsúly társult, és a jobb lapockája olyan hegyesen állt ki a hátából, mintha véletlenül szúrták volna oda.

Apámat valósággal imádtam, és ő is engem. Haragudott is anyám ezért, és sokszor mondogatta, hogy ő csak arra volt jó, hogy gyereket szüljön, de apám arra ne számítson, hogy szül még egyet. Apu nem a tanügyben dolgozott, de állami hivatalban olyan feladatokat látott el, amelyek közel álltak a végzettségéhez. Sokszor volt házon kívül, gyakran járt külföldön is. Akkor azt gondoltam, hogy az ő keresetéből élünk, hiszen anya nem dolgozott. Amikor iskolában voltam, sokat volt egyedül — így bőven volt ideje azzal foglalkozni, amivel akart. Néha előfordult, hogy ismeretlen autó állt a ház előtt, amikor hazaértem az iskolából, de anya azt mondta, az úr/hölgy teáért jött, és már indulóban van. Anya ugyanis állítólag gyógyfüvet gyűjtött, és abból gyógyhatású teákat kevert. Teái hírét ő maga terjesztette: kézzel írott értesítéséket raggatott ki a piac, buszmegálló közelében. Nagyobb megrendelés esetén vállalta, hogy kerékpáron házhoz is szállítja.

Évekig keverte a teáit, én közben befejeztem a középiskolát, munkába álltam, és rám talált az első szerelem is. Mindent apámmal beszéltem meg, mert anyám szerint húszéves korában a lány még nem érett rá, hogy udvaroljanak neki — ezért látni sem kívánta a fiúmat. Tudja, ha az ember egyszer kilép a házból, az igazi élettel találkozik. Amikor munkába álltam, akkor eszméltem rá, hogy noha csak apám dolgozott, egészen kényelmesen, gondtalanul éltünk. Apa szerint ez azért volt így, mert anya jól gazdálkodott, és apa halála után eleinte nekem is úgy tűnt, hogy nagyon jól be tudja osztani a pénzt — apám ugyanis hirtelen, agyvérzés következtében halt meg, és mi ketten maradtunk. A hiányát nagyon nehezen viseltem, miközben anya azzal vigasztalt, hogy az élet megy tovább. Haragudtam is rá, de ez rajtam nem segített.

Egy alkalommal ismeretlen házaspár jelent meg nálunk, anyámat keresték, aki éppen templomban volt. Kávét főztem nekik, mert azt hittem, ők is vásárolni jöttek. De amikor anyám hazaért, és belépett az ajtón, a férfi felugrott, nekinyomta őt a falnak, és szinte sziszegve mondta, belehajolva az arcába: „Te vén boszorkány, ha a lányom meghal, te is utánamész.” Ekkor tudtam meg, hogy anyám hosszú éveken át terhességmegszakítással foglalkozott, főleg fiatal lányok esetében. Sőt, a rontáshoz is értett, azért jöttek főleg telihold idején hozzá a „teások”. Saját bevallása szerint a „tudományt” a nagymamájától örökölte, és ő semmi rosszat nem tett, csak segített azokon a lányokon, akik bűnbe estek. Igaz, az abortusz is bűn, de szerinte bocsánatos, hiszen megszabadítja a nőt a nem kívánt tehertől. „Mit gondolsz, talán apád fizetéséből voltál egy hónapig Franciaországban?!” — kérdezte. Ezzel pedig a bűne terhének egy részét rám helyezte. A lány egyébként nem halt meg, de az esetnek híre ment. A fiúm elhagyott, mert azt mondta, gyerekkora óta fél a boszorkányoktól. Persze ő is tudja, hogy azok csak a mesékben léteznek, ezzel csak engem akart gúnyolni. Aztán amikor egy újabb telihold idején a házunk előtt ismeretlen autó állt, elmentem a rendőrségre — nem feljelentést tenni, inkább csak tanácsot kérni, mit tegyek. De azt a választ kaptam, hogy amíg nincs tragédiával végződő eset, addig ők nem avatkoznak közbe. Úgy látszik, szerintük is bocsánatos bűn, amit anyám — közel a hetvenhez — napjainkban is művel.