Zalánkemén (korábban Szalánkemén, szerbül Stari Slankamen) 49 km² összterülettel bíró falu a Szerémségben. Bármennyire szokatlanul is hangzik, jelenlegi lakosainak pontos számát még a világhálós mindentudó kisokos sem tudta megmondani. Legfeljebb csak annyit volt hajlandó „megsúgni”, hogy másfél évtizeddel ezelőtt 674-en éltek itt, mely lélekszámból nyolcan deklarálták magukat magyar nemzetiségűnek. A statisztikai rengetegből, persze, mást is ki lehetne hámozni, de ezt a foglalatosságot inkább azokra bíznám rá, akik számára a barangolás nem feltétlenül számít túracipős-hátizsákos terepjárásnak.

Szóval, Zalánkemén. Dédelgetett álmaim egyike volt végre eljutni a Tisza és a Duna torkolatvidékére. Arra a magaslatra, ahonnan akár szülőfalum templomtornyát is megpillanthatnám az egykori Torontál vármegye egyik délnyugati szegletében. Jól van, no, csak képzelődöm! Viszont az átelleni Titel és a titeli dombok igenis markánsan „bejönnek” a képbe. Egy mandulafákkal szegélyezett szőlőskert végéből pásztázzuk a tájat. A szemhatár delelőjén Bácska, Bánát és Szerémség érintkezik. Hátunkban a nyugovóra készülő, mellesleg nemcsak orcánkat, de a piruló szőlőszemeket is bearanyozó nap sugaraival, ki-ki megleli közülünk azt, mi szívének kedves abban a pillanatban. Legyen szó akár az egymásba ölelkező folyókról, a rajtuk céltudatosan araszoló uszályról vagy egy, a csillagok társaságát óhajtó világítótoronyról egy fákkal sűrűn benőtt Duna-sziget peremén. A vízlépcsők közötti lagúnákban hattyúk úszkáltak rendíthetetlen nyugalommal. Nem, valóban nem az 1691. augusztus 19-ei ütközet színhelyén jártunk ezekben a percekben. Az egy kicsit feljebb volt onnét. Pontosabban egy másik dombon napszentület felé. Ismételten érintettük hát a faluközpont útkereszteződése mentén üzemelő kisboltot. Amíg kicsiny csapatunk frissítő után nézett, a kapitány egy adósságot törlesztett. Alkalmi útikalauzunkat változatlanul a vegyeskereskedés előtti padon találtuk „padtársainak” körében. Akárcsak egy fertályórával korábban, amikor még térképet is rajzolt számunkra, el ne tévedjünk a riporttáboros barangolásunk hevében.

Zalánkemént 1210-ben említik először Zoloncaman néven. A rómaiak idejében egy Acumincum nevű település állott itt, mely nemcsak számukra, de a későbbi korok urainak is stratégiailag fontos pont volt. Kiváltképpen az Oszmán Birodalom terjeszkedésének idején. A hely és az erődítmény, mely utóbbinak már szinte csak morzsányi darabkái vannak meg, többszörösen is kulcsfontosságú szerepet töltött be az impériumok közötti obligát erőpróbák idején. Minderről a zalánkeméni ütközet színhelyén emelt, tizenkét méter magas kőemlékmű tövében elhelyezett információs táblákról is értesülhettünk. Több nyelven megfogalmazva, illetve írás(formá)ban nyomatékosítva. Hogy mindenki tutira (meg)értse a frankót!

Legfeljebb csak az emlékmű központi, úgynevezett szarkofágos részének tetejére helyezett nemzetiszín pántlikás koszorú előtt áll(hat)nak egy kissé értetlenül a történelemben kevésbé jártas ideérkezők. Már-már jogosan kérdvén: egyáltalán mi közük van a magyaroknak ehhez az obeliszkhez, valamint az általa szimbolizált győzelemhez? A kérdésnek már csak azért is van létjogosultsága, mert a nevezett információs táblák írásaiból ezt nemigen lehet megtudni. Csupán annyit, hogy az 1691. évi győztes ütközetben — mely a néhány évvel későbbi zentai csatához hasonlatosan sok-sok lépéssel közelebb hozta a térség török uralom alóli felszabadítását, illetve az ezt szavatoló 1699. évi karlócai békét — tényszerűen az osztrákok és a szerb milícia egyesített formációja szállt szembe a jelentős túlerővel bíró törökkel.

Elsőre ugyan nekünk sem jön be, viszont seperc alatt kiguglizzuk a hiányzó láncszemet: itt, vagyis ebben a nevezett ütközetben esett el magyar zászlósúrként Zrínyi Ádám, Zrínyi Miklós egyetlen fia is. A csatában a zimonyi tábor felől érkező Bádeni Lajos őrgróf és a szerb csapatokat vezénylő Jovan Monasterlija egyesített hadai egy jól elsáncolt, mintegy százezer fős török hadsereg fölött diadalmaskodtak. Hatalmas adag hadiszerencsével is, hiszen az ütközet sűrejében a mintegy 20 000 elesett török katona közt volt a török hadak főparancsnoka, Köprülü Musztafa nagyvezír is. A régi korok hadviselésében jeleskedő törököknél az efféle fordulat nem volt szokatlan, így hát rövidesen mindez az oszmán hadsereg helyszíni formációinak szétzilálódását is magával hozta. Ottjártunkkor a tábláról a csata topográfiai helyzetjelentését is „lekérhettük”. 

Az emlékművet 1892. augusztus 18-án avatták fel, részvevők tízezreit egybegyűjtő állami rendezvény keretében. Feljegyezték, hogy az avatáson a kor legelitebb belgrádi kórusa is fellépett Stevan Stojanović Mokranjac szerb zeneszerző (Negotin, 1856. január 9. — Szkopje, 1914. szeptember 28.) által vezényelve. Az emlékmű „belsejében” elhelyezett kőtömbön kétoldalt német nyelvű méltatás, frontálisan pedig Jovan Jovanović Zmaj szerb költő (Újvidék, 1883. december 6. — Kamanc, 1904. június 1.) cirill betűs alkalmi verssorai olvashatóak: „I hvala i slava junacima hrlim, padom uzdignutim, smrću neumrlim!” Azaz: köszönet és dicsőség az elesett hősöknek, kik ezen áldozatuk révén váltak halhatatlanná.

A zalánkeméni vár a XV. század második felére került a Hunyadiak tulajdonába. Itt ütköztek meg Hunyadi János seregei 1456. július 14-én a Vidinből Nándorfehérvár alá igyekvő török seregekkel. Az erősséget 1498-ban Corvin János birtokolta. Török kézre kerülvén, 1521-ben az új „tulajdonosai” előbb lerombolták a várat, majd öt évvel később, a Mohács felé vonuló Szulejmán rendeletére, ismét felépítették.

Lassan, de biztosan ránk köszöntött az est, így végül — bármekkora volt is többünkben az ebbéli megkísértés — a hajdani zalánkeméni vár maradványaihoz mégsem mentünk tovább. Majd legközelebb. Vagy ki tudja. Inkább elvegyültünk a helyszín hangulatában, újabbnál újabb turistacsoportoknak adva teret egy-egy emlékfotó/szelfi elkészítéséhez.

A szerző felvételei