Csak egy porszem volt. Szürke és semmitmondó. Jelentéktelen, mint az összes többi. Aztán szivárogni kezdett belőle a füst. Mintha parázs nélkül égett volna egy cigarettavég, megjelent körülötte az a furcsa felhő. Köd volt. És méreg. A belsejéből meg valami mély morajlás hallatszott.

Azon a fülledt augusztusi éjszakán valószerűtlenül jött a vihar. Az utca kihalt volt, ahogy az utóbbi időben mindig. Már az első esőcseppek elmoshatták volna, de csak felverték az út porát, és a füstfelhő egyre zavarosabbá vált. Már egészen sűrűn gomolygott, amikor kinőtt az első csápja. Vékony, fekete kis kukac volt, mint egy pióca. Nem volt feje. Visszahúzódott, aztán megnyúlt. Az eső szakadt, ő meg egyre csak ágaskodott girhes kis testével, mintha érezte volna, ahogy dagad, új csápja nő, testesedik… Magába szívta az oldalán lefolyó vízcseppeket. Nyálkás bőrén le-föl gyűrűztek a hurkái. Egyszerre eluralkodott rajta a mohóság: óriásnak akarta érezni önmagát, és látni azt, ahogy minden eltörpül mellette.

Virradatra elállt az eső, ő pedig, elindult, ment dél-kelet felé. Ahogy jött föl a Nap, és a sugarai egyre nagyobbakat nyújtóztak, úgy kezdett gyengülni ő is. Hirtelen átjárta a félelem, hogy elveszíti a hatalmat, amit a vihartól megrészegülve a magáénak képzelt. Megfonnyadt csápjait riadtan húzta maga után, sokáig meg sem állt. A Kiserdő szélén akart megpihenni. Azt remélte, megmártózhat a betonkoszorú gyűrűjében, de ott csak a csontváz oszlopairól csöpögött a víz. Csalódott lett. Tehetetlensége miatt hirtelen elöntötte a méreg. Haraggal indult tovább.

Végigvonszolta magát a Sugárúton, a magasba nyúló házak között. Már félúton megérezte a víz szagát, de azért lassan kúszott be a Fekete-fürdőbe. A falak már omladoztak, és mindent elloptak, amit csak lehetett. Egyedül a szemétből volt mindig több és több odabent. Abban kellett fürödnie, amit az emberek ott hagytak: felelőtlenségben és közönyben. A medence vize fekete volt a sok mocsoktól. A vízzel együtt pedig beléivódott, és fekete lett ő is: kívül és belül. Fekete karjai egyre kövérebbek lettek. A nemtörődömség hizlalta őket.

Mikor a Heisler-fürdőbe ért, a tapogatói szinte önálló életre keltek. A fürdőben a falak se álltak már, dagadt testével mégis becsoszogott a romok közé. Vizet keresett. De itt is csak azt szívhatta magába, hogyan romboljon le maga körül minden múltbéli értéket.

Hosszú volt az út a Palicsi-tóig. A Férfi strand mólóján keresztül vonaglott a vízbe, aztán megtorpant egy pillanatra, elgondolkodtatta mindaz, ami ide jutatta: vajon mi történik, ha alámerül a tóba? Ez a sok szörnyűség talán felrobban, kioltja magát örökre, mintha soha nem is létezett volna, vagy talán a legrosszabb, hogy nem történik semmi. Már lebukóban volt a Nap, amikor önelégülten elmerült a víz alatt. A tó fekete iszapjában megvetette magát a gőgösség, az önzőség és a kapzsiság. Azóta is abban él, továbbra is táplálja őt a romlottság.

Csápjai most már nem kifelé matatnak, hanem gyökeret vertek a tófenékbe, egyre mélyebbre és mélyebbre nyúlnak, és minél tovább hagyjuk őt a tó fenekén nyugodni, annál nehezebb lesz elvágni, megakadályozni a romlás, rombolás tovább burjánzását.

Részvevők: Molnár Edvárd, Kis Endre, Pesti Emma, Ricz Géza, Soltis Miklós, Szabó Barna Éva és Varga Valentin
Kurátor: Gyurkovics Virág
Támogatók: Bethlen Gábor Támogatásközvetítő Zrt., Ostorka Polgárok Egyesülete, Mignon Kávézó és Cukrászda, Restless
A Ctrl V Facebook-oldala: www.facebook.com/ctrlvart